Lassan két hete, hogy kirobbant az elmúlt évek talán legsúlyosabb felsőoktatási botránya: a Völner-Schadl-ügy “mellékszálaként” a nyomozati iratokból kiderült, kormánykörökben hogyan lehet elintézni a rokonoknak és a hűséges alattvalóknak, hogy vizsga nélkül kaphassanak érdemjegyeket, diplomát. A kormány mélyen hallgat, még a felsőoktatásért felelős Innovációs és Technológiai Minisztérium sem tartotta fontosnak, hogy reagáljon a történtekre. Persze, ez nem is annyira meglepő.
Ami viszont sokkal feltűnőbb - és szomorúbb -, az a felsőoktatási közösség csendje. Nincsenek a visszaéléseket elítélő, az egyetemi autonómia védelméért síkra szálló nyilatkozatok, közlemények, mindenki fülét-farkát behúzva hallgat. A Magyar Rektori Konferencia a sajtó unszolására közreadott egy rövid állásfoglalást, melynek ereje egy lepke szellentését sem haladja meg. Ugyanígy tett a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája is, igaz, részükről legalább lehetett érezni valamifajta felháborodást. De ennyi. Semmi megmozdulás, tiltakozás, határozott kiállás.
Mindez azt a látszatot kelti, mintha ezek mindennapos történetek lennének az egyetemeken, amikkel együtt kell élni. El kell fogadni, hogy a hatalom kiváltságosai bármit megtehetnek.
Igaz, el kell ismerni, az egyetemek sincsenek könnyű helyzetben a nyakukra telepedett és a Fidesz-kormánynak hűségesküt tett tagokból álló kuratóriumok súlya alatt. Nincs már sem valódi döntési, sem szellemi szabadságuk, mint a jól idomított cirkuszi elefántok, úgy engedelmeskednek idomárjaiknak, az esetleges ostorcsapásoktól rettegve. Ha csendben, ellenkezés nélkül teszik azt, amit elvárnak tőlük, nem marad el az esti vacsora, talán még jutalomfalatokat is kaphatnak, ha éppen úgy esik. Kár lenne mindezt kockára tenni.