Hajdanában-danában, amikor majd hetven éve lengyelül kezdtem tanulni az akkor még Váci utcai Lengyel Olvasóteremben (ma: Nagymező utcai Lengyel Intézet), remek tanárom volt: Varsányi István. Ő nem csak magát a nyelvet, az egész lengyel kultúrát oktatta, a Kárpátok alatti vidék hegylakóinak, a góral (ejtsd: gurál) népcsoportnak a kultúráját is beleértve. Tőle tanultam meg az egyik ilyen hegylakó, szlovák és góral népi hős, Juraj Jánosik nótáját, eredeti tájszólásban.
Ennek a nótának első versszaka saját fordításomban így hangzik: ”Esik eső, esik, / havas eső esik / Jánosik arcára / rázuhog, ráesik”. Itt negatív formában jelenik meg az eső, ami talán összefolyik a „jó rabló” Jánosik könnyeivel – mert a dal szerint nincs a fején jellegzetes, széles karimájú kalapja. Mármost a háló segítségével kiderítettem, hogy ez a Jánosik valójában kuruc katonából lett hegyi rablóvá, mert miután hét évig szolgálta II. Rákóczi Ferencet, a trencséni csata (1708) után átállt, vagy elfogták, de hamarosan megszökött a Habsburg-katonaságból és lett „egyéni vállalkozó”, más szóval hatékony hegyi rabló. Társaival együtt mindössze három évig űzte ezt a foglalkozást, főleg gazdag kereskedőket fosztott ki, de élni hagyta őket és a zsákmány egy részét szétosztotta a nép egyszerű gyermekei között – így lett belőle Robin Hoodhoz hasonló legenda. Visszatérve a dalhoz: azért ázik Jánosik arca, mert hajadonfőtt viszik akasztani – ahogy a bánatos nóta vége mondja: ”Jánosik már nem él”. Tény, 1713-ban elfogták és Liptószentmiklóson fel is akasztották, de emléke még nagyon sokáig fennmaradt a Kárpátok mindkét oldalán. Mondhatni egészen a következő szabadságharcig, amelynek hőse Kossuth Lajos, bár Monokon született, anyai ágon szintén felvidéki eredetű volt.
A második dal róla szól, annak is csak a második versszakában ered el az eső – de itt pozitív szerepet kap. Igen, a közkedvelt „Kossuth Lajos azt üzente...” kezdetű dalra gondolok, amelyben a '48-49-es szabadságharc főhőse (később világhírű) kalapjában jelenik meg, arra esnek „karikára” a kora tavaszi, vagy őszi eső csöppjei. A zápor nem éri a kormányzó arcát, azt felfogja a kalap, de az eső szerepe itt más: „valahány csepp esik rája / annyi áldás szálljon rája!” Kossuth népszerűségéhez hozzájárult, hogy toborzó körútjain számos helyen megfordult, ismerték az emberek, ellentétben Görgeyvel, aki bármilyen jó katona, zárkózott ember volt, nem szeretett szónokolni.
Mikor keletkezett ez a gyakran énekelt Kossuth-dal? Jókai szerint 1848 szeptemberében, Vajda János viszont úgy gondolja, hogy később, 1849 februárjában (akkora valóban „elfogyott” Kossuth regimentje), de mindenképpen a szabadságharc idején. Ami után már a jobbágyfelszabadítást sem lehetett visszacsinálni, vagyis amit Kossuthék elkezdtek, az még a Bach-korszakban is maradandó társadalmi átalakulást okozott. Kedves dalává vált a ”Kossuth-nóta” a függetlenségre és szabadságra vágyódó magyarságnak, emblematikus dallá, amit a közelmúltban olyan politikusok is harsányan énekeltek, akiknek sem a meggyőződésesen szabadelvű (liberális!) Kossuth Lajoshoz, sem az osztrák császári és a cári orosz seregek által levert magyar szabadságharchoz nincs igazán közük.
A harmadik dal, keletkezését tekintve, jóval későbbi. Ha megfelelő szövegkritikával nézzük, nyugodtan mondhatjuk, hogy tévedés a '48-49-es dalok közé sorolni. Arra a szép dalra gondolok, aminek első sora „Esik eső, szép csendesen esik, tavasz akar lenni...” Reménykedő természeti képpel indít és álcázottan erotikus képpel folytatódik: ”De szeretnék a babám kertjében rózsabimbó lenni”, ahol a „kert” a besorozott katona szeretőjének legintimebb testrészére utal. De ez lehetetlen, mert „Nem lehetek én rózsa/ elhervaszt Ferenc Jóska/ A nagy bécsi három emeletes huszárkaszárnyában”. Nem tudom, pontosan mikorra teszik a néprajzosok a dal első előfordulását, szerintem jóval, alighanem több évtizeddel 1849 után keletkezett, ugyanis a kiegyezésig a nép szemében az ifjú király és császár inkább hasonlított „A walesi bárdok” vérengző zsarnokára, mint a kedélyesen idézett, közvetlenül megnevezett „Ferenc Jóskára”.
Erről az utolsó „esős” dalról pedig eszembe jut egy kegyetlenül pontos négysoros Illyés Gyulától, amit gyakran idézgettem barátaimnak a Kádár-rendszer fénykorában:
„Kezét – mert ő ölt, maga a király –
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt a földnek Petőfije már!
Igy kezdett lenni Ferenc Józsefe”.