Gyónás, önvallomás, a borzalmak megjelenítése és kifigurázása Vilmányi Benett 1 V 1 című stand-up estje arról, hogyan lett kamaszkorában újnáci, hogyan „kapták el” a szélsőséges indulatok, miképpen gőzölt be. Az előadás közben eljut odáig, hogy magából kikelve, eltorzult arccal, lúdbőröztetően, fenyegetően üvölt. A Jurányi Ház kamaratermének falai csaknem megremegnek. Néhány néző össze is rezzen. Többen bámulnak, hogy most ez komoly, nem komoly!? Ez a színész, vagy éppen valakit „csak” játszik? Netán múltbéli önmagát alakítja, esetleg még mindig rasszista?
Gusztustalan zsidó viccek is terítékre kerülnek. Nem áll meg tőlük az ütő, nem szorul be miattuk a nézőkbe a szusz, nevetnek rajtuk. Igaz, nem feltétlenül jóízűen, akadnak akik kényszeredetten. Mohácsi János, A Dohány utcai seriffben, ami szerintem az egyik legmegrendítőbb előadás, amit valaha is a holokausztról csináltak, szintén használ rasszista zsidó vicceket, leginkább „bemelegítőként.” Bizony, ezeken szintén felcsattan a nevetés. Az aljasság fegyvereként is lehet alkalmazni az elfajzott humort. Érzékletessé teheti egy barbárrá váló kor miliőjét, vagy éppen megmutathatja az eltorzult lelkületű fiatalember szörnyűséges eszméit.
Vilmányi nem kíméli magát, lemegy saját átélt poklainak legmélyére. Abba a stádiumba, amikor az ember már „sárkányfogvetemény.” Gyűlöletgóc. Büszkeséggel leplezett sértettséghalmaz, fölénnyel palástolt merő kisebbségi érzés. A színész az általa írt és rendezett esten fokozatosan jut el idáig. Amikor beengednek minket a nézőtérre, még szelíd srácként ül a folyosón, kissé összekucorodva, már-már csecsemőpózban, mintha félénken védekezne, de azért nagyon is figyelmesen végigmér bennünket. Valamennyire valószínűleg már ez is a játékhoz tartozik. Én úgy veszem, hogy még civilben van, ezért köszönök neki, hogy „helló, szia!”, és tőle visszajön ugyanez a „helló, szia!”, körülbelül ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy én kiejtettem. Farmer, póló, sportcipő van rajta, ami akár a stand-up estek egyenruhájának tekinthető. A pólón jókora Ghost felirat, ennek megfelelően szellemmel, a háttérben kastéllyal. Ha ki akar egyáltalán valamit fejezni, esetleg azt, hogy most aztán kiszabadul a szellem a palackból. De mivel a fényképeken nem pont ugyanebben a szerkóban van, feltehetően éppen csak ezt vette fel, erre a fellépésre a saját ruháit hordja, nem jelmezt visel. Hiszen most sokkal többet ad önmagából, mint általában. Egyáltalán, amit bemutat, az szerep vagy nem szerep? Feltehetően is-is. Nyilvánvaló, hogy megírt szöveget mond, egyébként bírnám, ha a pillanatnyi hangulatnak, a reagálásoknak megfelelően többet merne nekiszabadultan rögtönözni. Sándor György például már viszonylag fiatalon is egy későn érkező néző, vagy váratlan helyen elhangzó röhögés, netán túlzott csend miatt hosszabb kitérőket tett, hogy aztán talpraesett szellemességgel visszalavírozzon gondos precizitással felépített gondolatmenetéhez. Ilyen improvizációs csirák azért vannak, az egyik, amikor valami nem jön be úgy, ahogy tán máskor szokott, Vilmányi azt mondja, hogy „ettől azért többet vártam”, és erre kapásból ott az elmaradt nevetés.
Fokozatosan megyünk bele az élet sűrűjébe. Már-már szokásos témák, gyerkőckor, kiskamaszkor, sofőrként bevaduló apával, kiabáló, káromkodó edzővel, spermáját üvegekben gyűjtő tesóval, ilyen-olyan csajokkal. Altesti humor, ronda szavak, időnként elnézést kérő, grimaszba hajló mosoly miattuk, vagy éppen annak megjegyzése: nem állítja, hogy nem lesz több ilyen. Nem csak mondja a jól megformált szövegfolyamot, hanem meg-megjátszik különböző figurákat, nem csupán a hanghordozásukat, hanem a mozgásukat is érzékelteti. Ezzel olykor csaknem átcsap monodrámába, hogy aztán mégis visszatérjen a stand-up lecövekeltebb műfajához, miközben mégis ki-kibukik belőle a színész. Időnként dalra fakad. Rappelés közben beleénekli a közlendőjét a képünkbe. Ebben jó partnere a zongoránál ülő Józsa Tamás, aki már azelőtt hatásosan zenél, hogy Vilmányi belépne, így rafinált módon, bármennyire civilként jön be, kicsit mégis sztárként érkezik. Nem csupán egyszerűen besétál az estbe, amiben – miközben „kitálal” magáról – azért óhatatlanul a nimbuszát is növeli. Ügyes mesteremberként jól ismeri a hatáskeltés mechanizmusát, de úton afelé, hogy írónak is nevezhető legyen – nyilatkozataiból tudható, hogy ez már jobban érdekli a színészetnél –, ennél sokkal mélyebbre hatol. Elregéli, hogy lányok, focicsapat, drogos társak, ismét pasizó mamája dacára hogyan magányosodott el, hogyan lett bizonyítani akarásból is újnáci, miért érezte, hogy a szélsőjobbon barátokra lel, miként fakadt ki belőle undorítóan a cigányozó induló, amit elő is ad. Ekkor vérfagyasztó. Ocsmányul kidagadnak az erei, úgy üvölt. Fékezhetetlennek, közveszélyesnek tűnik. A pusztító indulat megtestesülése. Iszonyodni lehet attól, hogy netán még mindig ilyen. De éppen ellenkezőleg, ez már színészi teljesítmény, több megnyilvánulásából tudható, már egyáltalán nem újnáci, sőt antirasszista. De kikívánkozott belőle, ami vele történt, és sajnos látjuk, hogy ez sokakkal megeshet.
Zsámbéki Gábor osztályába járt. Monodráma vizsgájához az osztályfőnöke nyomta a kezébe Sartre Egy vezér gyermekkora című kisregényét, amelynek hőse/antihőse, kamaszként lázasan keresi önmagát, és közben az útja a fasizmusba torkollik. Sok mindent, amitől addig iszonyodott, már elfogad, megideologizálják neki, hogy ami amúgy förmedvényes, miért vezet mégis a dicsőség felé. Zsámbéki aztán azt tanácsolta, hagyja Sartre szövegét, írjon valamit ő, érezhette, hogy saját élettörténetében is van muníció. Csak most lett ebből előadás, azért valamennyire Sartre-elemeket is felhasználva.
Vilmányinak, aki nincs még 28 éves, üstökösként indult a pályája. Tizennégy éves volt, amikor Sopsits Árpád csak úgy az iskolapadból kiszúrta A hetedik kör című filmjének főszerepére. Elsőre fölvették a főiskolára, onnan kapásból a Radnóti Színházba szerződtették. A Terápia című sorozat Zsoltjaként országosan ismert lett. Én a Mi és Ők című produkcióban, ugyancsak a Jurányiban, figyeltem fel rá igazán, amikor László Lilivel, Fehér Balázs Benő rendezésében, általános iskolásként elregélték a beszláni túszdrámát, amelyben 35 terrorista 1200 foglyot ejtett. Szinte végig kifelé, a közönségnek beszéltek, és borotvaélen táncolva, még humort is vegyítettek a temérdek szörnyűségbe. Ez tulajdonképpen kétszemélyes stand-up volt, stílusában bizonyos mértékig a mostani est előzményének is tekinthető.
Amelynek végén a színpad hátsó felén lévő ajtóban Vilmányi még felénk fordulva megáll. Mint a folyosón, ismét végignéz rajtunk, lesi, hogyan hatott ránk amit csinált. És távolodva a színpadtól, jelzi, eltávolodott korábbi önmagától is. De elrettentő mementóként meg akarta idézni nekünk valamikori önmagát.
