Az uszodánál Józsi, az iskolaigazgató mondja, hogy késnek. Ott állnak már egy órája a gyerekekkel talpig díszben, kivezényelték az egész iskolát. A gyerekeket nem engedik be az uszodába, a főbejárat előtt állnak a tűző napon, mi Józsival azért bemegyünk, ott mégiscsak hűvösebb van.
Bolyongunk az üres épületben. Az öltözőben még nincsenek felszerelve a zuhanyzók, a csaptelepek hiányoznak, a meleg vizes medence meg a gyermekpancsoló üres, egyedül a tanmedencét töltötték fel. Majd jövő tavasszal nyit, mondja Józsi, csak most kell átadni. Ja, mondom, nyomni kell a Liptait a választások miatt. Visszaoldalgunk a bejárathoz, éppen idejében, a hivatalból már jön ki a slepp. Józsi gyorsan visszaszalad a gyerekek közé, én bent maradok a hűvösben, az előtér sötétített üvegtáblái mögött.
A miniszterelnök-helyettes lendületes léptekkel közeledik. Elhúz az iskolások sorfala előtt, néhány tanár tapsolni kezd, de senki sem követi őket, a csattanások elhalnak a tűző napon. A sleppje ott tolakszik körülötte. A Liptai szorosan mellette megy a jobb oldalán, neki van egyedül fix helye, balról a többiek tülekszenek. A polgármester, a párt városi funkcionáriusai, az állam zsebéből élő helyi nagykutyák egymást lökdösve igyekeznek közelebb férkőzni hozzá. Látom, ahogy a polgármester arca eltorzul, mikor a Balogh Tibi apja hátulról megragadja a zakóját és félrerántja. Béla megpróbálja elgáncsolni, de belegabalyodik a jegyzőbe. Elveszti az egyensúlyát, kétségbeesetten hadonászik, a plébános nyújt neki segítő kezet, maga mellé húzza. Látom, Béla fojtott hangon, vörös fejjel magyaráz.
A miniszterelnök-helyettes mindebből semmit sem vesz észre. Mintha egy láthatatlan burok venné körül, egy érinthetetlen aura, amiről lepattan a környezete. Fejét felvetve, vállát hátrafeszítve, mellét kidüllesztve halad. A nála magasabbak, így a Liptai is összegörnyednek, igyekeznek kisebbeknek látszani, mint valójában.
A miniszterelnök-helyettes elsiet a fogadására kitett székek mellett és beáll az uszoda előterének árnyékába. A slepp kénytelen követni, de nem férnek mellé, a Liptainak még jut egy kis félárnyék, de a többinek a vakító napsütésben ragyogó lépcsősor marad, ott kell állniuk, az iskolásokkal együtt izzadnak.
Az ünnepi műsor után a miniszterelnök-helyettes tart egy door-step sajtótájékoztatót, méltatja Liptait, szavazzanak rá, mondja, kérdezni nem lehet. Gyorsan végez az egésszel, utána szétzavarják a sajtót, az uszodába már csak ők jönnek be.
Velem senki sem foglalkozik, a slepp végéhez csapódom. Körbejárjuk az uszodát, a miniszterelnök-helyettes fürgén lépked, nyoma sincs rajta a korábbi karót nyeltségnek. Az öltözőben letelepszik egy padra, a slepp körbeállja, én az üres, nyitott ajtajú szekrények között téblábolok.
Ígérj be kétmilliárdot, hallom a nagyembert. A folyamatban lévő beruházásokkal meg ne baszakodjatok, mondja Balogh Tibi apjának meg a Polyák ügyvédnek, időben kész legyetek, ha kell, adjátok át félkészen, mint ezt itt, int félkörbe.
A slepp engedelmesen felmordul, mindenki lelkesen bólogat. A Liptai szorosan ott áll mellette, ő is adja a főnököt, mereszti a szemét szúrósan.
A felvásárlásokkal hogy haladtok, üti meg a fülemet. A miniszterelnök-helyettes a Liptait kérdezi, az közelebb hajol, nem hallom, mit mond. Közelebb óvakodnék, de a slepp összezár, összetömörülnek. Váll a vállhoz, ágyék a segghez, nem tudok közéjük férkőzni. Cirkálok a sötét öltönyös hátak mögött, de csak értelmetlenné mosódott szavakat, helyeslő hördüléseket hallok.
Elveszetten nekitámaszkodom egy öltözőszekrénynek. Vágyakozva bámulom az összetömörült férfiakat. Érzem a belőlük áradó melegséget, az összetartozás savanyú izzadtságszagát. Azon kapom magam, hogy szeretnék én is közéjük tartozni. Szeretnék ezek között a komoly, sötét öltönyös férfiak között állni, az összetapadt testek között préselődni, vállt a vállhoz, ágyékot segghez vetve. Szeretném hallani a nagyember szavait, szeretnék komoly, bölcs képpel bólogatni, szeretném, ha befogadnánk, ha egy lehetnék közülük. Szeretnék én is olyan megfellebbezhetetlen és kétségek nélküli lenni, mint a miniszterelnök-helyettes. Szeretném, ha nemcsak egy kisbetűkkel szedett, halványan fettelt lábjegyzet maradna utánam a történelem impresszumában.
Ez még nem elég, több kell, hallom a miniszterelnök-helyettest, aztán, mint egy hatalmas sóhaj, felszakad a kör. Szétnyílnak, mint a tenger Mózes előtt, a nagyember meg átcsörtet közöttük egyenesen felém, nincs időm félreállni. Megtorpan előttem. Figyelmesen, összehúzott szemöldökkel méreget, látszik, hirtelen nem tud hová tenni, aztán felderül az arca.
Téged ismerlek, mondja, mire a Liptai odahajol hozzá és izgatottan sugdosni kezd a fülébe. A miniszterelnök-helyettes hallgatja egy darabig. Persze, persze, legyinti le. Újra rám koncentrál, hol is, mikor is?
Rendszerváltás, az első választások, mondom. Interjúztunk egy lakossági fórum után, aztán megkergettek minket. A nagyember arca felderül. Elkezdi mesélni, hogy az mekkora történet volt. Odaáll mellém, belém karol, a slepp közrefog, mi vagyunk a középpontban. A művelődési házban, nem valami kis moziteremben voltunk, mondja a miniszterelnök-helyettes. Rábólintok, a Toldi mozi, azóta már lebontották. Na, mindegy, folytatja, ő volt ott egyedül újságíró, a többi persze nem mert eljönni, még nem volt ilyen jó a sajtónk, a kommunisták meg ránk szerveztek egy tüntetést. Ti persze akkor még sehol sem voltatok, veti a slepp felé. Szóval megyünk ki a végén a moziból, a – itt kérdően rám néz, Ferenc, mondom – Feri meg furakszik mellém, hogy csinálna velem egy interjút. Mondom neki, majd kint az utcán megállunk valahol, de ahogy kiérünk, a komcsik megláttak minket és jött ránk az egész banda üvöltve, hogy üssétek agyon őket. Szégyen a futás, de hasznos! A miniszterelnök-helyettes egészen tűzbe jön, ahogy meséli. Meleg helyzet volt, kaptunk volna pár pofont, vetem közbe. Aztán Feri berángatott egy lépcsőházba, ott lapultunk meg, még jó, hogy velem volt, ha egyedül vagyok, biztos, hogy elkapnak és eltángálnak, barátságosan megpaskolja a vállamat. Jó riport lett, mondom, kaptam rá prémiumot. Ilyen újságírókra van szükségünk, int a miniszterelnök-helyettes a slepp felé. A mi emberünk! Adok neked egy exkluzívat! Kapkodva előveszem a jegyzetfüzetem.
A szerkesztőségben szólok Tihamérnak, hogy takarítsa ki az ötöst, meg a címoldalon is hagyjon helyet legalább háromezer karakternek.
A múltunk a jövőnkben visszhangzik, ezt a címet adom a riportomnak. Nem is kell gondolkodnom, a szavak csak úgy kibuknak belőlem, ritkán van ilyen ihletett állapot. Felidézem az első választásokat, a zavaros, de reménnyel teli időket. Az uszodaavató kapcsán párhuzamot vonok a mával, felvillantom a kapcsolódási pontokat és személyes, élettel teli élményekkel színezem a történetet. Jól sikerül. Együtt tördeljük be az anyagot Tihamérral, mikor kész, visszavonulok az irodámba. Tihamér kinyomtatja az oldalt, egy példányt feltesz az üzenőfalra, egyet behoz nekem. Fasza lett, mondja, megveregeti a vállam. Ritkán dicsér, úgyhogy tudom, komolyan gondolja. A többiek közül Karcsi az első, aki elolvassa az anyagot. Sokáig álldogál az üzenőfal előtt, látom, kétszer is átfutja, aztán rám néz, elismerően felém mutatja a hüvelykujját. Emő a következő, jó lett, biccent be az irodámba. Sorra a többiek is elolvassák a riportot, egymást váltva állnak az üzenőfal elé. Piros bejön hozzám, elpirul, ahogy mondja, hogy nagyon tetszik neki az anyag, hogy példaértékű, és ő most sokat tanult az újságírásról. Váltok vele néhány kedves szót. Még Balogh Tibi is gratulál kényszeredetten. Másnap hív Laci a minisztériumból, hogy olvasta az anyagot online. Tudsz te még, ha akarsz, médiageci, mondja, a hangjában irigység és elismerés keveredik. A riportot átveszi az egyik országos napilap, a főszerkesztő maga telefonál, hogy engedélyt kérjen a közlésre. Bármikor jöhetsz hozzánk, mondja barátian, mindig szükségünk van ilyen nagy tapasztalattal bíró kollégákra. A városházáról nem érkezik semmilyen reakció, de Marcsi mondja, hogy az újságot kitették a pártiroda ablakába, látta, mikor jött be a szerkesztőségbe. Furcsán üresnek érzem magam.
(Folytatás a majdani könyvben)
