Micsoda visszatérés lehetett volna Silvio Berlusconi számára! Tíz évvel és jó két hónappal azután, hogy kénytelen volt lemondani a kormányfőségről, miután kis híján csődbe ment Olaszország – ő ezért a mai napig Angela Merkel volt német kancellárt hibáztatja –, elnökként, a legfőbb közjogi méltóságként térhetett volna vissza. Talán azt gondolta, hogy a közvélemény elfelejtkezett a botrányairól vagy arról, hogy miniszterelnökként is saját vállalkozásai gyarapodásán ügyködött? Mindenesetre nem akármilyen kampányt folytatott, karácsonyra a gyűjteményéből származó festményekkel kedveskedett több parlamenti képviselőnek.
Az elnökről összesen 1009-en, a képviselőház, a szenátus tagjai, valamint a régiók képviselői szavazhatnak. Berlusconi azt remélte, hogy a szavazás negyedik körében jön el az ő ideje, amikor már nincs szükség kétharmados többségre. A jobboldalnak ugyan nincs abszolút többsége, ha képviselői egységesen szavaznának, akkor is hiányozna még 50 voks, de Berlusconi abból indult ki, hogy az M5S-ből kilépett, az úgynevezett Misto képviselőcsoporthoz tartozó honatyák, és esetleg az egykori kormányfő, Matteo Renzi Italia Vivája is meggyőzhető lesz. A negyedik fordulót csütörtökön tartják, hétfőtől minden nap egy szavazást bonyolítanak le, mert a voksolásnak megadják a módját, egy kör akár hat órát is igénybe vehet.
Már múlt hét közepén körvonalazódott, hogy Berlusconi álmából nem lesz valóság, mert még a jobboldal sem áll egységesen mögötte. Így szombaton, a jobboldali pártok találkozóján bejelentette: „a nemzeti egység” érdekében visszalép. Keserűségét jelzi, hogy el sem utazott a római megbeszélésre, csak Zoomon csatlakozott.
Valójában Matteo Salvini, a Liga elnöke és Giorgia Meloni, az Olasz Testvérek (FdI) vezetője már régóta várta Berlusconi bejelentését, sőt, annak sem örült, hogy a volt kormányfő egyáltalán indulni akart. A jobboldal jövője forgott kockán: Salvini, Meloni, illetve Berlusconi pártja, a Forza Italia azt próbálják közvetíteni, hogy teljes az egység közöttük, miközben nyilvánvalóan szó sincs erről. Ha azonban a szavazások során kiderült volna, hogy Berlusconira még a jobboldali képviselők közül sem mindenki hajlandó voksolni, a közvélemény is pontosan láthatta volna, hogy mi a helyzet.
Rómában jól ismert a mondás, hogy aki pápaként vonul be a konklávéra, bíborosként távozik onnan. Akad egy „biztos pápajelölt”, egy óriási favorit Mario Draghi személyében. A miniszterelnök a nyilvánosság előtt ugyan sosem jelezte, hogy indulna a hétéves mandátuma végére érő Sergio Mattarella utódaként, de erre nincs is szükség. A szavazás titkos, ilyenkor a pártokat a frakciófegyelem sem köti, bárki ráírhat bármilyen nevet a szavazócédulára.
Attól is sok függ, hogy mennyien. Ha az első három kör után ő az egyértelmű esélyes, akkor nehéz lenne elképzelni, hogy a negyedik vagy ötödik fordulóban ne szerezne abszolút többséget.
Senki sem kételkedik abban, hogy ő a legalkalmasabb jelölt, de akad egy bökkenő. Draghi nem csak egyszerű politikus, hanem a nemzet egységének kovácsa. Neki köszönhető, hogy az Olasz Testvériség kivételével minden politikai párt beállt a kormány mögé, ő tartja össze ezt a politikailag és ideológiailag is fura, de eddig jól működő tákolmányt. Nehéz, szinte lehetetlen olyan személyiséget találni, aki az örökébe léphetne. A lakosság 57 százaléka is úgy látja, hogy a kormányfői rezidencián, a Chigi-palotában kellene maradna és nem tenne jót az országnak, ha átköltözne az elnöki palotába, a Quirinaléba. Emmanuel Macron francia elnök és a német politikusok is burkoltan arra próbálták ösztökélni, hogy maradjon kormányfő, mert ő a garancia Itália stabilitására. A legjobb megoldás alighanem az lett volna, ha Mattarella él az elvi lehetőséggel és legalább a 2023 tavaszán esedékes parlamenti választásig megmarad tisztségében, így előkészítve a terepet Draghi számára, ám ő elmúlt 80 éves, esze ágában sincs hosszabbítani.
Draghi személye garancia a kormány életben maradására és Melonin kívül senki sem akar előrehozott választást. Ennek több oka van. Nincs egység sem a jobb-, sem a baloldalon, Renzi és a centrum pedig még politikai túlélésének biztosításán ügyködik. Ráadásul a következő parlament két házában már jóval kevesebb képviselő foglal majd helyet, a mostaniak közül sokan vesztik el jól fizető képviselői állásukat. Úgyhogy inkább maradnának még több mint egy évig.
Ha mégis Draghi lenne az államfő, olyan személyt kellene találni miniszterelnöknek, akit minden jelenlegi kormánypárt elfogad. Ez szinte reménytelen vállalkozásnak ígérkezik, bár nevek már most röpködnek. Egy pletyka szerint Salvini ez esetben visszakövetelheti magának a belügyi tárcát.
Itáliában eddig nagyobbára baloldali elnökök szolgáltak a második világháború óta, most inkább a jobboldalhoz közelebb álló politikusból lehet államfő. Sokat emlegetik Maria Elisabetta Casellati, a szenátus elnökének nevét, az is mellette szól, hogy Berlusconi párttársa. Szintén esélyesnek tartják Gianni Lettát, aki Berlusconi egyik legfontosabb munkatársa volt. Baloldali szavazatokat is megszerezhetne, hiszen unokaöccse Enrico Letta, a balközép Demokrata Párt (PD) elnöke. Sansza lehet a kereszténydemokrata Pier Ferdinando Casininek, a képviselőház egykori elnökének is, aki a baloldal számára a legelfogadhatóbb konzervatív. Csütörtökre várhatóan mindenre fény derül.
