Chagallt, Picassót, Toulouse-Lautrec-et nem véletlenül ihlette meg, varázsolta el. Nem a Guinness-rekordtól művészet, amivel az idei fesztivált leginkább beharangozták. Tényleg óriási teljesítmény a spanyol Pavel Valla Bertini, ha jól számoltam, 17 egymásra illesztett egykerekű biciklin, több mint 9 méter magasságban lavírozó bravúrja. De közben azt kellett észrevennem, hogy megszűnik művésznek lenni. Csak arra tud koncentrálni minden erejével, kifejezéstelen arccal, láthatóan feszülten, hogy ha nem is egész kört, de legalább egy felet lerójon roppant instrumentumával a porondon. Erre az időre oda az addigi vagány figurája, magabiztossága, kihívó játékossága, a pörgései, forgásai, egykerekűjével való virgonc lépcsőzései, merész ugrabugrálásai, és az, hogy lerítt róla, mindezt fenemód élvezi. Időlegesen annak is nyoma vész, ahogyan a menő, tüntetően merész, fekete bőrszerkós fazont „domborítja.” Guinness-rekord közben ebből a szerepéből kiesett, amit eszem ágában sincs felróni neki, mert én is tátott szájjal bámultam, csak próbálom érzékletessé tenni, mitől művészet a cirkusz. Amit Pavel a 17 egykerekűn művel, nagy kunszt, de nem művészet. Amit viszont előtte csinál, abszolút az. Alakít egy fickót, fantáziadús élvezettel, kitörő örömmel, a publikum adrenalinszintjét is fokozva, vérbő élettel-teliséget sugároz magából, fantáziadús játékossággal, ami a nézők boldogsághormonjait is beindítja. Arra ösztökél, hogy mi is merjünk olyan felszabadultak, akár zabolázatlanok lenni, mint ő.
A cirkuszban, ami egyébként mind többet csen el a színháztól, a megvalósítás módja, a „hogyan” a művészet. Ha valaki hármas, vagy akár négyes szaltót ugrik, még nem az. Az „csupán” sportteljesítmény. A fesztiválon szereplő három ugródeszka-számon keresztül remekül szemléltethető, hogy mitől válhat önmagánál sokkal többet jelentővé egy-egy produkció. Kettőről azt gondoltam, igazságtalanság lesz, ha nem kap valamelyik aranyat, erre, nagyon helyesen, mindkét csoport megkapta. Az egyiket ráadásul, a már-már „ősinek” mondható artistadinasztia tagja, Richter Kevin csoportja érdemelte ki. Az övék volt az egyetlen magyar produkció a fesztiválon, ami egyébként velük is zárult. Harsogóan, irigylésre méltóan fiatal társaság, melynek tagjai, a család hagyományának megfelelően, először fergeteges lovas attrakcióval tüntették ki magukat. A Fővárosi Nagycirkusz előző műsorában pedig előrukkoltak a mostani produkcióval, ami azóta beérett. Már korábban is megvolt a bámulatos temperamentum, a kurjongatásokkal, táncbetétekkel felfokozott hangulat, és akkor is voltak izgalmasan megtekert, akár humorosan megvariált, lendületes ugrások, még 5 ember magasságban is. De elég sok volt a pontatlan érkezés, amikor kézzel rá kellett segíteni arra, hogy a „repülő” ember talajt fogjon, megálljon, amikor megcsusszant, megrogyott a láb, megingott a test. Most is adódik egy-egy ilyen, de kezd tökéletesen összecsiszolódni a produkció, amiben remekül megmutatkozik a fiatalok fékezhetetlen energiája, feltétlen bizalma. Az ugrásoknál az életüket bízzák egymásra, szép, ahogy egy elkapáshoz összefonódnak a kezek, egymásra állva, szinte a szó szoros értelmében, vált válnak vetve, kipirult arccal, majdhogynem mámorosan, de mégis fölöttébb koncentrálva mutatják be a tudásukat.
A másik aranyat érdemlő deszkamutatvány Oroszországból érkezett, Zaripov's Group a neve. Különlegessége, hogy nyolc nő csinálja, mert a deszka általában inkább a férfiaké, bár Richteréknél is van két nő, meg a fesztivál harmadik ilyen műfajú számában is egy. A nyolc hölgy kezdetben inkább lírai. Ugrás közben szépen lebbennek-libbennek a mutatós jelmezeik. Ehhez kellő hangulatvilágítást is kapnak. Jól érvényesül kecsességük, nőiességük, vonzóan igéző testük. Kiguvadó férfiszemek kísérik őket figyelemmel; mint amikor meglehetősen kigyúrt férfiak félmeztelen testtel vannak jelen a porondon, nem ritkák a kocsányon lógó női szemek. Ne legyünk álszemérmesek, a vonzó testek látványa, ha úgy tetszik, a szép emberek mutogatása is mindig hozzátartozott a cirkuszhoz, ahogy, bármennyire is keveset beszélünk róla, a színház sem ér fabatkát sem szexus nélkül. A nyolc orosz hölgy, miközben meglehetősen vidámak, bonyolult és esztétikus ugrásokat hajtanak végre, a kiteljesedett nőiességüket is sugározva magukból.
Az öt bronz közül – nekem kicsit sok ebből a díjból ennyi – az egyiket elhozó, Kolumbiából érkező, RCC Aruba deszkaszáma olyan, mintha vademberek őserővel tombolnák ki magukat. Mindehhez „szőrmók” jelmezeket hordanak, ijesztőre pingálják az arcukat, vitustáncot járnak. Még egy dzsip is kerül a manézsba, annak tetején is dajdajoznak, és ráadásul két deszkát is használva rajcsúroznak.
Jó néhány lassúbb, még merengőnek is mondható produkciót élvezhettünk. Rögtön a legelső ilyen volt, Alexandra Levitskaya-Spiridonova a levegőben hulahopp karikán lengedezve a szerelmével való szakítás utáni kínzó gyötrődést, álmatlan vergődéseket, belehasító fájdalmakat ábrázolja, vonagló, meg-megránduló testtel, magába boruló arccal, mégis fölöttébb szépen, ismét ízelítőt adva abból, hogy a cirkusz mennyire komoly, mély dolgokról is képes beszélni. Amúgy a szerelem a porondon, a trapézon, a rúdon, kézegyensúlyozás közben, lassan kezd közhelyessé válni. Megint csak előadásmód kérdése, hogy ez csupán klisék rutinos használatává válik, vagy valódi érzelmeket közvetít. Az orosz-ukrán pár, Olekszij Grigorov és Marina Glavackih több mint 25 éve tartó kapcsolatukról tesznek tanúbizonyságot lengőkarikán. Ahogy átölelik egymást, a másikhoz simulnak a légben, amilyen szuggesztíven „összefonódik” a szemük, az arról árulkodik, hogy ők immár eggyé forrtak, valószínűleg mindhalálig.
A 22 éves olasz Michael Zorzan előtt viszont még ott az élet. Diabolókkal „szórakozik”, csaknem a kupoláig dobálja kis instrumentumait, vagy a lába közt hajigálja át őket, olyan önfeledtséggel, mintha valami kiskölyök felejtkezne bele a játékba. Az amerikai bohóc, Misha Usov pedig pléhpofa. Mintha unna, mellékesen csinálna mindent. Eredeti módon nejlonzacskókkal zsonglőrözik, ezekből hatalmas halmot, változatlanul blazírt képpel, csomóba fogva odavisz egy elsősorban ülő hölgyhöz, és mintha pompázatos virágot adna, átnyújtja neki. Az arca se rebben, de hódolata jeléül meghajlik, és a szemében ott a rosszcsont kölyök pajkossága, aki éppen pompás csínytevést eszelt ki. A Troupe Ethiopia tagjai kézből kézbe rafináltan dobálják egymást, bonyolult ugrásokat is végrehajtva, kicsattanó jókedvvel. Mihail Jermakov az egyetlen állatidomár két kutyaszámával. Egészen különböző fajtájú, karakterű kutyákkal dolgozik, mindegyiknek maximálisan figyelembe véve az egyéniségét, és úgy hancúrozva velük, mintha imádott gyerekeivel tenné.
Jó hangulatú volt az egész fesztivál, amit Kristóf István – aki 24 évig igazgatta az intézményt – alapított, és Fekete Péter, Graeser József cirkuszszakmai vezetővel, a hagyományokra építve továbbvisz. Van hozzá egy csapat, a számokhoz empatikusan hozzásimuló, Szakál László vezette zenekar, a fölöttébb összehangoltan működő porondosok, fény- és hangtechnikusok, a sokat fejlődött tánckar. A Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivál igencsak rangossá, valóban a világ egyik legjobbjává vált.
