Thomas Mann a múlt mélységes mély kútjáról beszél csodálatos regényében, de miután elolvastuk Hunyady György Rendszerattitűdök a változó közgondolkodásban címmel megjelent új könyvét, azt mondhatjuk, hogy a metafora a jelenre is érvényes. A vaskos könyv a neves szociálpszichológus 2002 és 2014 között végzett magyarországi kutatásainak summája, mely nem adja meg magát könnyen olvasójának. A mű akkor is rendkívüli teljesítmény lenne, ha csak az elképesztően gazdag tényanyagot találnánk benne, melynek alapján a meteorológiai jelentések pontosságával képet alkothatunk arról, hogy mit éreztek, mit gondoltak a magyar emberek a társadalomról, mely 1989/90-ben alapjaiban megváltozott, majd 2010-ben megint új útra tért.
A vizsgálódás mindvégig az ország lakosságát reprezentáló nagy létszámú mintákon zajlott, ami hitelesíti az adatokat, s a nem, az iskolai végzettség, az életkor és a párthovatartozás szerint bontva őket az azonosságok mellett megmutatja az egyes csoportok közötti különbségeket is. Az elemzés különösen intenzívvé válik 2010 és 2014 között, amikor azonos szempontokat alkalmazva minden egyes évben megismétlődött a kutatás. Az összegyűjtött hatalmas adattömeg statisztikai feldolgozása, a kapott eredmények értelmezése nem mehetett végbe egyik napról a másikra. A 2010-14 közötti időszakban tapasztalt közérzeti tendenciák, rendszerattitűdök sokoldalú értelmezése az azóta végbement „kibontakozás” ismeretében zajlott.
A rendszerváltozást követően nem Hunyady György volt az egyetlen, aki a jelen alvilágába bocsátva mérőónját felszínre hozta a rejtett, nem látható, de a láthatatlanságukban nagyon is jelenvaló érzéseket és gondolatokat, melyek meghatározták, hogy ki, miként élte meg a változásokat mindennapjaiban. Hunyady azonban nem elégedett meg a puszta megfigyeléssel, s mielőtt mérőónját leeresztette, elméletet alkotott, melynek révén a vizsgálati adatok egyedi érvényességükön túl alkalmassá váltak a kor megértésére, melyben születtek.
A szerző kutatási eredményeinek értelmezésére egy amerikai szociálpszichológus, a New Yorkban élő és kutató John Jost nemzetközi feltűnést keltő elméletét vette alapul.
Nem írták még meg a magyar szociálpszichológia átfogó történetét, de annyi előfeltételezhető, hogy a magyar szociálpszichológusok a Bibó István által lefektetett nyomvonalat követve sosem elégedtek meg a hol szórakoztató, hol unalmas, de mindig elvont, az emberre általánosan igaznak gondolt elméletekkel és az azokat igazoló vagy cáfoló vizsgálatokkal. Mérei Ferenc, Pataki Ferenc, Erős Ferenc hogy csak a közelmúlt néhány kiemelkedő tudósát említsük, sosem tért ki a vizsgálódás terét alapvetően meghatározó történelmi kihívások elöl, s elméleteik ezáltal nemcsak leírói, hanem formálói is lettek a társadalmilag létrehozott magyar valóságnak. Hunyady megtartotta Jost elméletéből a rendszerigazolásra vonatkozó szálat, de innovatív módon kiegészítette a rendszerkritika mozzanatával.
A rendszerkritika gondolati magvát a kontraszelekció képezi, amelynek pszichológiai problémáit Hunyady már 2002-ben, akadémiai székfoglalójában felvetette. A tehetségek kibontakozását akadályozó és lefojtó kontraszelekció a szerző 2010-ben megjelent könyvének középponti kérdése volt. A jelentörténetként felfogott szociálpszichológia lehetősége Hunyady 2016-ban megjelent könyvében bukkant fel. A most megjelent új könyv a lehetőséget valóra váltotta. A 2010 és 2014 között évente végzett kutatások módot adtak a szerzőnek arra, hogy megmutassa a rendszerigazolás és a rendszerkritika hol egymástól elkülönülő, hol egymással összefonódó jelenlétét a magyar társadalomban. A kontraszelekció körül fürtösödő rendszerkritikai tünetegyüttes kibővült a társadalmi elégedetlenség, a pesszimizmus, a bizalmatlanság, az elitellenesség beállítódásaival. A társadalmi közérzet vizsgált spektruma kiegészült a machiavellizmus, az irigység, a nemzeti tudat, a dehumanizáció, az alkományozás, az értékekhez való viszony, a nemi szerepek, a demokrácia és a jog adta keretek elfogadása témáival.
A reprezentatív mintákon végzett kérdőíves kutatások eszközei igen invenciózusan kialakított kérdőívek lettek, melyek állításait a válaszadók elfogadhatták vagy ellenezhették. Az egyes állításokra adott válaszok szisztematikus együtt-járásai alapján végzett matematikai statisztikai elemzések révén a válaszadókat a rendszerigazolási és a rendszerkritikai hajlandóságaik alapján négy csoportba lehetett sorolni. A következetes rendszerigazolók mellett felbukkantak a rendszerkritikusok, akiknek egyik csoportja ugyan elszánt volt a kritikában, de még ők is elfogadtak rendszerigazoló kitételeket, nem is beszélve a másik két csoportról, melyek tagjai még engedékenyebbek voltak a rendszerigazolással szemben. A rendszerigazolók egészében véve kisebbségbe kerültek a rendszerkritikusokkal szemben, arányuk a vizsgálat egyik évében sem haladta meg az egyharmadot. A csalódott, a fordulatot keserűen megélő többség azonban megosztott volt, és tagjai kevésbé mutatkoztak következetesnek a 2010 után létrejött gazdasági-politikai és kulturális fordulat okozta következmények megítélésében. A rendszerigazolás Janus-arcát mutatja, hogy a rendszerkritikusok körében a Jost-féle hamis-tudati működés is megtalálható volt.
Az adatokban igen gazdag könyv megállapításait lehetetlen részletesen felsorolni, mindössze néhány, aktualitását ma sem elvesztett eredményre hívnánk fel ebben a rövid ismertetőben a figyelmet. A machiavellizmus erkölcsi nihilista vonulata a rendszerigazolók körében inkább talált elfogadásra, szemben a rendszerkritikusokkal, akik nem értenek egyet azzal, hogy a kormányzás során nem kell a jóindulat, a becsület és a szeretet szempontjaira ügyelni, elég az erkölcsösség és a vallásosság látszata. Másfelől, a 2011-ben végzett vizsgálat során az is kiderült, hogy ha a társadalomkritika legkövetkezetesebb képviselői nem is éreztek közösséget Machiavelli morális szempontból kérdéses megfontolásainak zömével, a kormányzati tevékenység pragmatikus, mondhatni cinikus elveivel, stílusával ők is egyetértettek. Ez talán abból is következik, hogy a sok, egymást követő vizsgálat egyöntetű eredménye: a magyarok zöme szemében a szociális biztonság a legfontosabb, a jólétet többre becsülik mint a szabadságot.
Negyven év múltán Hunyady György ugyanezt találta. Arra a kérdésre, hogy „Ön szerint az emberek többsége Magyarországon mennyire tartja be a szabályokat”, a válaszadók hétfokú skálán a gyakorlatilag semleges 3.99-es értéket adták átlagosan. Ezzel szemben, amikor a kérdés úgy hangzott, hogy „Ön mennyire tartja be a jogszabályokat?”, a válaszadók az önmagukra nézve jóval kedvezőbb 5.81-es átlagválaszt adták. Az idősebbek, az alacsony iskolázottságúak és a nők önjellemzése különösen kedvezően alakult.
Jost elméletét látszik igazolni az alacsony szintű tiltakozási potenciál. A szegénység, a munkanélküliség a rendszerkritikusok körében sem vált ki elemi erejű szembefordulást. Tiltakozásra csupán a megszorítások ellen lennének hajlandók. A válaszadók egységesek voltak a hatalom elutasításában, ugyanakkor kedvelik az államot, amely hatalom nélkül agyaglábú óriás.
Hét év telt el a könyvben közölt utolsó vizsgálat lefolytatása és e sorok írásának ideje között, azonban megkockáztatható, hogy az eredmények nagy része ma is aktuális. Az attitűdök, sztereotípiák, értékek mélyárama ugyanis ellenáll az éppen zajló jelen hullámveréseinek, így feltételezhetjük, hogy a rendszerigazolók, akikben a 2010-es félfordulat nyerteseit gyaníthatjuk, ma is kisebbségben vannak a fordulat után bekövetkezett hatalmi-politikai-gazdasági centralizációval kritikus tömegekkel szemben. Történetileg pontatlanul, a 2010 után lezajlott változások horderejét az Angliában a XVI-XVIII. században végbement bekerítéshez hasonlíthatjuk, melynek során a kiváltságosok földbirtokosok a közös legelőket, majd a földjeiket bérlők parcelláit bekerítették, hogy senki más, csak ők férjenek a földekhez. A kisemmizetteknek nem volt más választásuk, mint a földek elhagyása.
A különbség a két folyamat között nemcsak idő- és térbeli. A nemzeti javak 2010-től páratlanul ütemben felgyorsuló bekerítésének eredménye Magyarországon nem a piaci verseny megerősödése, hanem annak gyengülése lett. A könyvben közölt eredményeket előrevetítve azt gyaníthatjuk, hogy a csalódott, a 2010-ben bekövetkezett fordulatot keserűen megélő emberek hiába voltak és vannak ma is többségben, nem láttak bele a jelen kútjába, nem látták meg egymásban a hasonlóan érző és gondolkodó rendszerkritikust, amihez nem kis mértékben hozzájárulhatott a nyilvánosság "gleichschaltungolása", ami nem javítja, hanem rontja a társadalmi látásviszonyokat torzító közösségi (social) média algoritmusainak működését, mely a hasonlót a hasonlóval örvendezteti meg, ellehetetlenítve az eltérő álláspontok ütközését, a kritikát. Az egységes rendszerigazoló kisebbséggel szemben egy töredezett, szervezetlen, heterogén rendszerkritikus többség áll szemben.
A könyv záró részében felbukkan a hosszú távú remény, hogy az égbekiáltó társadalmi egyenlőtlenségek csökkennek és hallhatóvá válnak a társadalom autonóm módon gondolkozó tagjai, akik a rendszerkritikájuk fenntartásáért áldozatot is képesek vállalni. Hunyady úgy látja, hogy miközben a rendszer támogatói közül kikoptak az értelmiségiek, a politikai küzdőtérre lépő fiatalok beléptek a rendszerkritikusok sokszínű táborába.
A történet persze többesélyes. Alakuljon a helyzet bárhogyan, a rendszerattitűdök kutatóinak sosem lehet okuk a jövőben sem panaszra
(Hunyady György: Rendszerattitűdök a változó közgondolkodásban, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2021)
