Megszerethetünk-e egy kiskutyát, ha tudjuk: pár hét, és el kell engednünk őt, nem marad nálunk, nem lesz a miénk, sőt már azt is tudjuk, hol laknak leendő gazdái, mekkora fekhelyet varrtak neki, és milyen játékokat vettek a hozzá hamarosan megérkező lénynek. Találkoztak vele már személyesen is, amikor pár hetes korában kinézték őt, s a vírus helyzet miatt ugyan kézbe nem vehették, babusgatni nem tudták, de valamilyen éteri sugallatra éppen őt választották. Azóta is rendszeresen küldünk róla nekik fotókat, elmeséljük, hogy szaladgált kint az udvaron, lám még az egyik tyúk farktollát is elkapta vehemensen, maga is meglepődött, hogy sikerült neki, tőle jobban tán csak a tyúk lepődött meg, ilyet még sosem látott, hogy egy fekete kis gombóc játékszernek nézi, netán zsákmánynak tekintheti, hiába kétszer akkora, mint ő.
Elhatározhatjuk persze, hogy megkeményítjük a szívünket, eszünkbe se jut, mi lenne, ha valami isteni csoda folytán megmaradna nekünk, épp ő, aki rendre kiválik a másik hét közül. Még alig virrad fel a nap, s hagyta ott a puha, meleg szalmát, gyorsan bekap pár beáztatott tápfalatot, elvégzi a dolgát a málnabokrok alatt sietve, majd caplatnak a kis tappancsok fel a lépcsőn, és hallatszik a nyüszkölés a bejárati ajtó előtt: megjöttem, engedjetek be! Első nap még csodálkoztunk, azt sem igen sejtettük, hogy ilyen kis karikalábakkal fel lehet jönni azokon a magasnak tűnő lépcsőfokokon, nem értettük, mit keres itt, mi baja, miért akar mindenáron beljebb jönni. Megismétlődött aztán pár órával később ugyanez a déli, majd a délutáni, sőt még az esti etetésnél is, lassan megszoktuk, hogy egy kis gömböc kiválasztott minket, valamiért velünk érzi jobban magát, nem az anyjával és a testvéreivel, s úgy mászkál fel-alá a konyhában, az előszobában, mintha a saját lakóterének tekintené azt.
Csak hát, aki minket kiválasztott, az másnak a kiválasztottja, nincs mit tenni. Az élet mord és igazságtalan, a kimondott szó kontraktus nélkül is érvényes, érzelmeknek nincs helye. Vagy hát nagyon is van, és lassan rájövünk: nem is lesz az olyan egyszerű az elválás, ráadásul ő az egyetlen, akiért nem jönnek helybe, hanem mi magunk viszünk el az új helyre, jó százötven kilométerre innét, kertes házba, jó gazdához. Nézegetjük a fél pár zoknit, a pamutból készült karácsonyfagömböt, és a mosogatószivacsot, amit elcsent, s amivel játszik, ha épp nem körülöttünk ugrál, vajon meghagyjuk-e legalább az egyiket emléknek idehaza, vagy küldjük vele mindet, ne facsarja szívünket, ha ránézünk. Válogatjuk, melyik kartondobozban fér el a hosszú úton, ahová ma indulunk vele, és jaj, el ne felejtsünk még betenni egy rongyot a közös alomba éjszakára, hogy legalább a többiek szagát, puha emlékét magával vigye.
Köszöntünk már el gyerektől, amikor hosszú útra indult, bár tudtuk, visszajön, s engedtünk el szívünkhöz nőtt rackajuhot egy nagyobb, tágasabb helyre, de úgy tűnik, az elengedést újra és újra tanulnunk kell, ha már megszokni nemigen lehet.