Amikor utoljára, 2008-ban Franciaország töltötte be az Európai Tanács soros elnöki tisztségét, Herry Kissinger egykori amerikai külügyminiszter is rögtön tudhatta volna, kit hívjon fel, ha az EU vezetőjével kíván eszmét cserélni: Nicolas Sarkozy olyan vehemenciával lépett fel az európai színtéren, hogy az volt az ember érzése, mintha tőle függne az EU. Ma már ilyen előjogokat nem biztosít a mindenkori soros elnök számára az uniós elnökség, de Emmanuel Macron szerdai párizsi beszédében egyértelműen jelezte: nem csak fél évre tervez. Ugyanis a francia elnök nem a következő hónapok teendőit foglalta össze, hanem hosszútávú víziót adott az Uniónak, felvázolta, milyen értékeken kell nyugodnia.
Kapóra is jön Macron számára a mostani soros elnökség, hiszen hazájában áprilisban elnökválasztást rendeznek és az a tény, hogy a francia államfő az európai színtéren is aktivitást fejthet ki, előnyt jelent számára a többi jelölttel szemben. A helyi politikában volt már példa arra, hogy Európa jelentette a kiutat a belpolitikai gondokból: amikor a nyolcvanas évek vége felé Francois Mitterrand gazdaságpolitikája zsákutcába jutott, európai építkezéssel került ki a válságból, bár nem csak ez magyarázza győzelmét az 1988-as elnökválasztáson.
Ami azonban nagy különbség a mai és az akkori helyzet között, hogy Macron nem elterelni akarja a figyelmet a francia ügyekről, hanem ő valóban meggyőződéses Európa-párti. Egyértelműen bejelentkezett az EU vezetőjének tisztségére, többek között azzal, hogy kemény fellépést ígért Magyarországgal és Lengyelországgal szemben a 7-es cikkelyt illető eljárás folytatásával kapcsolatban.
Macronnak azonban Strasbourgban is meg kellett tapasztalnia, hogy az elképzeléseit sokan nem akarják követni. Főként más francia EP-képviselők belpolitikai csatatérré változtatták a helyszínt, ami miatt kissé el is vesztette a béketűrését az uniós parlament új máltai elnöke, Roberta Metsola. Macron megtapasztalhatta: hiába van víziója az EU számára, nem könnyű prófétának lenni még a saját hazájában sem.