A világhíres japán író január 12-én ünnepelte 73. születésnapját. Az eredetileg 2020-ban megjelent, új, nyolc novellát tartalmazó elbeszéléskötete pedig minden korábbinál koncentráltabban és egyértelműbben nosztalgiázik, idézi meg a fiatalság idejét. Egyúttal pedig kiemeli az emlékezet fontosságát, annak személyiségben betöltött szerepét hangsúlyozva.
A valóságot és a szürreális – esetenként abszurd – (álom)világot menthetetlenül összeboronáló novellák egytől egyig egyes szám első személyben íródtak, elbeszélőjük egy már élemedett korú férfi, aki emlékezetének bugyraiból előhalászva megosztja ifjúkorának egy-egy eseményét. Ez alól csak a címadó novella rí ki, ami már egy középkorú ember kalandját meséli el egy bárban töltött este során – ezt Murakami a korábban, 2018 és 2020 között japán és amerikai lapokban már megjelent hét novelláját követően írta a kötet összeállításakor, s máshol nem publikálta. Az egyes életesemények a regényeiből már jól ismert tematikákhoz kapcsolódnak: a szerelem, a párkapcsolat, a magány, a furcsa, hétköznapinak tűnő, de utóbb felértékelődő és számos jelentéssel telítődő találkozások köreit ezúttal is a baseball, a mániákus jazz- és klasszikuszene-imádat, az írói lét keservei-örömei cakkozzák. Az én-elbeszélő kiléte azonban talányos: egyáltalán ugyanarról a figuráról van-e szó a novellákban, és ha igen, ez a figura mennyire azonosítható a szerzővel? Ki az az én? A Yakult Swallows antológia című írásban ugyanis az elbeszélő Murakami Harukiként utal önmagára, és a szerző könyveit nevezi meg sajátjaként. Mindez persze játékként is felfogható (vagy vallomásirodalomnak), még ha elég elcsépelt is. Ahogy az itt elővezetett meditatív, filozofikus töprengések is kicsit divatjamúltak már – még a saját írói pályáján belül is. A megelőző novelláskötetekben (Köddé vált elefánt, Férfiak nők nélkül) sokkal élénkebb, érdekesebb és elmélyültebb kérdésfelvetésekkel ostromolta az életet és az irodalmat – itt meg néhol, hadd ne mondjam, több a Coelho-íz…
Mindazonáltal az irónia sem áll távol tőle, s ez az, ami igazából megmenti a ’60-as, ’70-es éveket felidéző, az akkori („ókori”) zenék, olvasmányok, baseballmérkőzések emlékezetutcáin kóricáló elbeszéléseket az unalomba vagy az érdektelenségbe fulladástól. „Nemigen fordulhat elő, hogy odamegyek, de telt ház van, és nem jutok be [a baseballstadionba]. Nálam ez a »nemigen fordulhat elő« körülbelül olyan gyakoriságot jelent, mint annak az esélye, hogy egy esti sétán véletlenül holdfogyatkozást látok, vagy a szomszéd parkban egy barátságos tarka kandúrral találkozom.” (A Yakult Swallows antológia, 90. o.) S hát tudjuk jól, hogy egy Murakami-írásban ezek esélye mennyi! Ám az antológia-novella vers(szerűség)betéteit olvasván leginkább azt kívánjuk, hogy hasonlóan a Charlie Parker Plays Bossa Nova című elbeszélés kamu lemezkritikájához, ezek magánkiadásban való megjelentetése is bárcsak valami fiktív életrajzi játszadozás terméke lenne.
Ám nem kerülhető meg az a vonzerő sem (a szabadkozó irónián túl), ami miatt mégis hajlamosak vagyunk újra és újra kezünkbe venni Murakami-könyveket, és ha némi fanyalgó idegenkedéssel is, de továbbgondoljuk a szikárnak tetsző, ám mégis szószátyár módon előadott példázatokat – az öregedésről vagy az emlékezet önazonosságot konstituáló szerepéről. Ebben a kötetben főleg ez utóbbi tűnik lényegesnek: a folytonos énné válásban mennyire meghatározóak a véletlenszerűen felbukkanó emlékek. „…egy időben az emlékeim képezték az egyik legfontosabb érzelmi tőkémet, a fogódzót az életemben. Mint egy kabát hatalmas méhébe rejtett, alvó kiscica melegsége.” (With The Beatles, 56. o.) (Macska itt is, na, tessék!) Vagy: „Márpedig én a lelkemben őrzöm… valaha volt hét gyönyörűséges szerelmem nevét. Ez táplál engem, és hűvös estéken ezzel melengetem magamat mindaddig, míg tart ez az emberöltő” – vallja egy emberi nyelven beszélő, kiöregedett névtolvaj főemlős
A sinagavai majom vallomása című elbeszélésben (144. o.). S ezen emlékdarabok (vagy éppen az emlékezetvesztés) életutat, sorselágazásokat önmagunk előtt is meglepő – és retrospektív – módon megszabó jelentősége végül egészen oda vezethet, amit a kötetnek címet adó novella is leír: a tükörből egy önidegen alak néz vissza ránk. Végül is ez a kettőzöttség teszi emlékezetessé ezt a könyvet is. (Ford. Mayer Ingrid. Geopen Kiadó, 2021. 167 o.)
