Sokat hall manapság a jámbor magyar ember hunokról, szittyákról, Attila kardjáról. Akár akar, akár nem. De nagyon nem mindegy, hogy mit. Izgalmas változatosságban lehet része az olvasónak, ha az elburjánzó agymosás, primitív propaganda és groteszk történelemhamisítás helyett e tárgyban egy múlt századi francia tudós esszéit veszi kézbe.
Georges Dumézil (1898–1986) az indoeurópai kultúrkincs avatott ismerője volt. Nagy elődök nyomdokain járt. Sir William Jones, a Brit Kelet-indiai Társaság húsznál is több nyelven értő, zseniális tisztviselője vette észre, hogy egyazon ősnyelvből származik a latin és az ógörög, az ógermán és az óperzsa, valamint India latinja, a szanszkrit (1786). Max Müller oxfordi professzor kimutatta: egy tőről fakad az indoeurópai népek mitológiája is, középpontjában ősi naptisztelet áll.
Dumézil úgy figyelt fel újabb összefüggésekre, hogy előtte behatóan foglalkozott kínai vallásokkal, és e távoli hiedelemrendszerek felől, lenyűgöző filológusi intuícióval csodálkozott rá a közös indoeurópai motívumokra. Új összehasonlító mitológiája iskolát teremtett. Bőséges életművéből nyolc tanulmány jelent meg magyarul, Mítosz és eposz címmel (Gondolat, 1986, válogatta és fordította Fridli Judit).
A Róma első négy királyáról szóló értekezésből kitűnik, hogy e mitikus uralkodók inkább istenalakokra hasonlítanak, semmint hús-vér emberekre. „Ezt tapasztalhattuk a magyar honfoglalás mondáival kapcsolatban is, s középkori gesztáink történeti alakjai köré mitikus motívumok egész sora fonódott”, von párhuzamot kitűnő utószavában Hoppál Mihály néprajztudós. A kulcskérdés: hogyan lesz a mítoszból eposz – azaz miként teremti meg a születő birodalom önnön történelmét és politikai vallását?
„A francia tudós felismerte, hogy amikor egy történelem előtti, vagyis mitikus indoeurópai képzet fennmarad, akkor szüntelenül alkalmazkodnia kell különféle népek körében (az irániaknál, a germánoknál vagy a kelták között, vagy éppen Itáliában a rómaiak körében) az adott földrajzi és történelmi feltételekhez, s ez az alkalmazkodás új részleteket eredményezhet, sőt olykor egészen elferdítheti az eredeti történet menetét.”
Viking, védikus és zoroasztriánus példákon át jutunk el a kötetben Attila kardjáig. Priszkosz bizánci történetíró V. századi beszámolójának értelmét fejtegeti Dumézil az Attila és Mars kardja című munkájában – a szkíta hagyomány alapján. Mármint a valódi szkíta hagyomány alapján, teszi hozzá a mítoszkutató, mert „a kortársak hajlottak rá, hogy tévesen mindenkit szkítának nevezzenek, aki a Fekete-tenger északnyugati és a Kaszpi-tenger északkeleti vidéke között mozog”.
A híres csodafegyver birtoklása elhiteti a hunok királyával, hogy „az egész világ fejedelméül van rendelve”. Ez a legenda irodalmi fikció, vallja a szerző, és ősi tanulságot hordoz. „A szent kard, a gladius Martis megtalálása végül is csapdának bizonyul: növeli Attila elbizakodottságát, és lépésről lépésre két nagy vereséghez vezeti a fejedelmet, aki nem sokkal ezután dicstelen halált hal.”