Megrázó hír volt tavaly ősszel, hogy néhány nappal az iskolakezdés után öngyilkos lett egy 16 éves szabolcsi fiú, mert vegzálták, bántották az osztálytársai.
Valójában ez az eset késztetett engem is cselekvésre. Korábban is foglalkoztam konfliktuskezeléssel, elsajátítottam pedagógusként azokat a technikákat, amelyekkel egyrészt észrevehetem, másrészt kezelhetem az ilyen jellegű problémákat. Eddig jórészt kollégáimnak tartottam tréningeket erről, de amikor olvastam erről a történetről az újságokban, megrendültem, s úgy éreztem, hogy ezt a tudást nemcsak a felnőtteknek, hanem a gyerekeknek is át kell adni.
Egyfajta „témanap” keretében hívja fel a figyelmet a bullyingre (lásd. keretes írásunkat), amire úgy tűnik, egyelőre még magyar szavunk sincs, noha egyre inkább elterjedtebb az iskolások körében, hogy tartósan és visszatérően vegzálják a másikat.
Tanárként azt tapasztaltam, hogy semmi értelme 30-50 perces előadásokat tartani a diákoknak valamilyen témáról, mert az számukra unalmas, nem figyelnek oda. Annyi impulzus éri őket a világhálón, hogy a „hegyi beszéd” már meg sem érinti őket. Ezért mi élővé igyekszünk tenni a problémát, úgy, hogy ezeken a témanapokon találkozhatnak például egy huszonéves fiatalemberrel, a most Székesfehérváron élő Horgosi Tamással, aki kamaszkorában szintén átélt egy huzamosabb ideig tartó verbális bántalmazást, gúnyolódást, amin úgy próbált úrrá lenni, hogy „kifestette” magából az érzéseit, konfliktusait. Ezeket a plakát-jellegű képeket magával is hozza az adott iskolába, kiállítást rendezünk belőle, és a helyszínen a gyerekek is rajzolnak, festenek, vagyis a képzőművészeten keresztül kiadhatják magukból az ilyen jellegű, netán hosszú ideje elfojtott problémákat. Szülőket és tanárokat is szívesen látunk, s amíg a közös beszélgetés után Tamás a gyerekekkel foglalkozik, addig jómagam és pedagógiai szakpszichológusunk, Taskó Tünde a felnőtteknek mondjuk el azokat a jeleket, viselkedési problémákat, amikből rájöhetnek arra, hogy a rájuk bízott diák, vagy épp a saját gyerekük milyen démonokkal küzd.
Melyek azok az elsőre is látható jelek, amikből egy felnőtt arra következtethet, hogy a társai részéről valamilyen tartós szekatúra éri az egyik diákot, netán diákok egy csoportját?
Ha egy gyerek minden különösebb előzmény nélkül igyekszik kerülni az iskolát, kifogásokat talál, hogy miért nem akar aznap bemenni, már okot adhat a gyanúra. De vannak pszichoszomatikus tünetek is, gyomorfájás, állandó fejfájás, levertség, hányinger. Van, hogy a gyerekek hónapokon át szenvednek, és nem mernek beszélni a gondjaikról.
Miért nehéz elmondani a felnőtteknek, ha valakit tartósan bántalmaznak a társai?
Ennek több oka is van. Egyrészt a gyerek maga is szégyelli, hogy céltáblává vált, esetleg saját magát hibáztatja, hiszen amúgy is jellemzően önértékelési zavarokkal küzd, de az is gyakran előfordul, hogy egyáltalán nem bíznak a felnőttek segítségében. A pedagógustársadalomban sajnos még mindig élnek az évtizedek óta „tovább hagyományozott” sztereotip mondatok, „ne árulkodj fiam, mert az csúnya dolog, oldd meg magad, ha bajod van a másikkal. Ráadásul a bántalmazott gyerek attól is félhet, hogy ha segítséget kér, később még inkább rászállnak a többiek, legfeljebb alattomosabb, kevésbé figyelem felkeltő módon, de továbbra is folytatódik a megaláztatása. Van egy nagyon jó mondat, Schrammel Ivett pszichológustól származik, és kapaszkodót jelent akár a tanárok számára is: légy az a felnőtt, akire gyerekként szükséged lett volna!
Vannak gyerekek, akik könnyebben válnak áldozattá?
Ha úgy tetszik, a bullying szempontjából az is áldozat, aki elköveti az erőszakot. Éppen ezért fontos, hogy mi nem a gyerekeket minősítjük, hanem a tettet, azt igyekszünk körbejárni, annak okait tárjuk fel, és az lenne a célunk, hogy visszaállítsuk a konfliktust megelőző állapotot, ami még mindegyik fél számára elfogadható volt. Olykor az is kiderülhet, hogy az iskolai zaklató otthonról hozza magával a konfliktusait, netán az ottani alárendelt pozícióját fordítja át az iskolában erőszakra. Horgosi Tamás mindig elmondja az ő történetét: a szülei elváltak, ők az édesanyjával egy másik városba költöztek, ahol új iskolába került, és az osztálytársai „kipécézték” maguknak. Adott volt egy már létező közösség, az idegent könnyebben kizárták maguk közül. A válás miatt eleve visszahúzódóbb gyerek volt akkoriban, és ahogy a tyúkok a baromfiudvarban is mindig a leggyengébb ellen fognak össze, ez történt vele is. S azért nem fordult a szüleihez segítségért, mert eleve úgy gondolta, megvan a saját problémájuk, hisz újra kell építeniük a saját életüket, jobb, ha nem „zargatja” őket.
Korábban a csúfolódás, gúnyolás zömmel a valós térben történt, iskolában, szünetekben, óra után hazafelé, most viszont jóval elterjedtebb az internetes bullying, amikor a zaklató akár arctalan is maradhat.
Való igaz, a vegzálások jó része már ezen a platformon történik, de azért nem szűnt meg az iskolai verbális bántalmazás. Az Oktatáskutató Intézet két évvel ezelőtt készített egy jelentést, ebből az derült ki, hogy tulajdonképpen mindenki, aki valamilyen közösségben mozog, ki van téve ennek a stresszfaktornak. Egy OECD jelentés szerint pedig a magyar gyerekek kétharmada átélt már valamilyen szintű zaklatást az adott intézményben.
Be lehetne építeni a tantervbe ezt a fajta konfliktuskezelési módszert?
Bele kellene, hiszen amikor a kollégáimnak tartok valamilyen tréninget, akkor is érzékelem, mennyire eszköztelenek ezen a területen, nincs megfelelő tudásuk a problémák kezelésére. Sajnos a tanárképzésben leginkább az adott tantárgy oktatásának módszereit sajátítják csak el, miközben a gyerekekkel való mentális törődéshez kevés a muníció. Ezért is lenne jó, ha az általunk kidolgozott, és az egri Évgyűrű Alapítványon keresztül felkarolt témanap egyre több iskolában kapna helyet, illetve ha az Oktatási Hivatal, az Egyenlő Bánásmód Hatóság vagy más szakmai szervezetek is mögénk állnának.
Az első ilyen foglalkozást egy kis Heves megyei iskolában, Kömlőn tartották, ahol nagyon sok a hátrányos helyzetű tanuló. Ott mit tapasztaltak?
Sok diáknak volt felismerés-jellegű élménye, s amikor Tamás a saját helyzetéről mesélt nekik, a gyerekek nyelve megeredt. Van, hogy már ez is segít, hiszen rájönnek, nincsenek egyedül a problémájukkal, természetes, hogy szégyenkeznek, és talán azt is meg tudjuk nekik mutatni, hogy van megoldás a helyzetükre.
Az, hogy egyre inkább eldurvul a köznyelv, és a gyerekek azt tapasztalják, hogy a politikusok különösebb következmények nélkül verbálisan sértegetik egymást, adhat egyfajta felhatalmazást, hogy nekik is szabad ezt csinálni?
Minden bizonnyal van összefüggés. A politikai kulturálatlanság, amely mindenhonnan árad feléjük, követendő minta lehet számukra.
