Mivel Svájcban vagyunk, muszáj azzal kezdenem: a The Card Counter főhősének a neve William Tell (Tell Vilmos). Ez hogyan jutott az eszébe?
Mivel ez a férfi a múltja elől menekül, nyilvánvaló, hogy el akarja felejteni a saját nevét és én meg olyan kerestem, melyben van egy kis játékosság. Persze, én tudom, ki Tell Vilmos, de ha lemennék mondjuk New Yorkban az utcára és elkezdeném kérdezni az embereket, a nagy többségnek fogalma sem volna a mondai hősről. Ugyanakkor az még kevésbé ismert tény, hogy a „Tell” angol nyelven egy póker szakzsargon is egyben. Így persze, mondhatnám, hogy milyen zseniális a névválasztás, de én pont nem bazíroztam arra, hogy valaki ezt dekódolja és tovább értelmezi. Vagy, hogy egy újságírónak ez lesz az első kérdése. De ha már így alakult, elárulom: a Taxisofőr esetében is a igen fontos volt a rezonancia karakterek nevének megalkotásakor. Robert De Niro figurája, a címszereplő: Travis Bickle. A Travis a travel (utazás) szóval rímel, a Bickle pedig onnan jutott az eszembe, hogy volt New Yorkban egy Bickley Comedy Club, ahová nagyon markáns és kemény arcok jártak.
Nem egyértelmű: William Tell egy kínzásokkal teli börtönben töltött szolgálat traumája elől menekül. Guantanamo volt a kiindulási pont?
Nem, Abu Ghraib börtöne, ahol az amerikai katonák fizikai és szexuális bántalmazást, kínzást, nemi erőszakot, szodómiát alkalmaztak és többek között Manadel al-Jamadi megölése is a lelkiismeretükön szárad. Számomra az ilyen valós eseteket elkövető személyek metaforaként szolgálnak a fikcióhoz. Drogdíler, miniszter, dzsigoló vagy akár taxisofőr – ezek mind olyan foglalatosságok, melyekről azt gondoljuk, hogy tudjuk, mivel járnak, mit tesznek ezek az emberek, de valójában fogalmunk sincs. Például: mielőtt kijött volna a Taxisofőr, a társadalmi elgondolás az volt, hogy ezek afféle kedves sofőrök, akik mindig mosolyognak, vicceket mesélnek és az a dolguk, hogy feldobják a napunkat. Ellenben én úgy láttam, hogy ezek szerencsétlen flótások, akiknek az életük abból áll, hogy napi tizenkét órát egy fémdobozban töltenek, totálisan elzárva a világtól. Persze, sok ember beül hozzájuk, de ennek ellenére a legmagányosabb emberek a világon. Egyik fontos célom mindig is az volt, hogy az embereket elgondolkoztassam a különböző szakmák kapcsán és elgondolkozzanak egy kicsit, mielőtt a saját életükről kezdenek panaszkodni. A pókerjátékos William majdnem ugyanaz, mint Travis Bickle. Néztem a pókerjátékosokat a tévében, miközben a legtöbben azt gondolják, hogy ők milyen szerencsések, azért ők napi tizenkét órát gyakorolnak a hét minden napján. Miféle ember él ilyen életet? Ehhez jött az az ötlet, hogy a hősömnek legyen egy olyan képessége, hogy meg tudja számolni fejben a lapokat, illetve a múltja miatt csak „félig-meddig él”. Egy kaszinózombi.
Miért izgatják az ilyen deviáns figurák?
Mert következmények nélküli világban élünk, ahol nap mint nap hazudnak nekünk minden szinten. Kálvinista holland anyám nevelése, hogy azt vallom: a bűn elkövetésénél csak az nagyobb vétek, ha látjuk más bűnét és nem teszünk ezzel kapcsolatosan semmit. William is ebből indul ki. Tudja, hogy hibázott, amikor katonaként embereket kínzott meg. Feladta magát, börtönben is volt, de folyamatosan azt érzi, hogy ez nem elég, nem bűnhődött meg. Nekem az ilyen emberek szimpatikusak. Nem azért, mert ami történt Abu Ghraibban, megbocsáthatatlan – azok az elkövetők, akiknek van bűntudata. Akik tudják, hogy a cselekedeteik bemocskoltak egy országot, egy kultúrát. Én azt szerettem volna megmutatni, milyen, amikor valaki tudja, hogy nincs számára bocsánat. Mit tehet ilyenkor? Megment valaki mást.
Forgatókönyveiben és rendezéseiben a nem működő szerelmeknek is nagy szerep jut. Ezek miért fontosak?
A magányos karakterek maszkulinitásába nem fér bele a happy end, de a női érzékenység nélkül ember nem képes fennmaradni. De ne aggódjon: a következő filmem – melyhez épp a helyszíneket keresek –, a Master Gardener egy szerelmi háromszög lesz Joel Edgertonnal és Sigourney Weaverrel. A férfi két nő között vívódik, az egyikük az anya, a másik a lány archetípus.
Ki játssza a fiatal lányt?
Még nem tudom, tart a casting, de feketebőrű színésznő lesz. És most fogok életemben a legtöbbet beszélni a nem működő szerelmekről.
A The Card Counter másik érdekessége, hogy nem a bosszú jelentőségéről szól. Ez is lázadás az ön részéről?
Pontosan. Gondoljon csak az 1970-es évek filmjeire, melyeknek a nagy újítása az önbíráskodás elfogadtatása volt. A Piszkos Harry vagy a Bosszúvágy vérfürdői megváltoztatták a világot – nem csoda, remek filmek. A filmtörténészek ide sorolnák a Taxisofőrt is. Annak idején volt egy nagyon híres amerikai magazin, a Saturday Review. Egyik számban négyünket raktak a címlapra: Walter Hillt, Brian de Palmát, Martin Scorsesét és engem. A cím az volt: az új brutalisták. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy vissza kell lépnem, mivel nem akarom, hogy engem az agresszív arcok közé soroljanak. Ott van A hitehagyott című filmem: adott volt a lehetőség, hogy úgy fejezzem be, mint Antonioni a Nagyítást. Ha nem is léptem azt meg, egyértelművé tettem, hogy nem hódolok be többet a „kötelező zsáner szabályoknak”. Az erőszaktól való eltávolodásban az is segített, hogy öregebb lettem. Talán kedvesebb is! Nem mellékesen, Marty (Martin Scorsese) is próbált később megválni a véreskezű imázstól.
Mikor volt nehezebb filmeket rendeznie? A Taxisofőr sikere után vagy most?
Amikor én kezdtem, a stúdióknál olyan producerek dolgoztak, akik tulajdonképpen szerették a filmeket. Aztán, amikor globális tulajdonokba kerültek, akkor ez megváltozott. Olyan fickók jöttek, akik nem csak, hogy nem néztek filmeket, utálták is azokat. Csak azt látták, hogy egy-egy sztár mennyi pénzt ér. Voltak rossz tapasztalataim és megfogadtam, hogy csak olyan filmhez adom a nevem, mely kapcsán enyém az utolsó vágás joga. Kapóra jött a digitális technika előretörése, egyre olcsóbban és gyorsabban lehet filmezni. Ma húsz nap alatt kétszer annyi anyagot veszünk fel, mint húsz éve dupla ennyi idő alatt. Ez szabadságot és bátorságot ad ahhoz, hogy fiatalabb legyek, mint valaha.
A tengerentúli sajtóban sokszor a csodájára járnak az egyéni Facebook-posztjainak. Ön írja őket, vagy valaki dolgozik a háttérben a nevében?
Persze, hogy én írom őket.
Volt bátorsága leszólni Clint Eastwood Cry Macho című filmjét.
Persze, hiszen, ha valaki filmkritikus, sosem tud ettől a szenvedélytől megszabadulni. És tény, hogy mindenféle kreativitás nélkül adaptálta a színművet. Na, meg kicsit késő már ahhoz, hogy Piszkos Harryként szaladgáljon a mozivásznon. Clint nagy művész, de a Cry Macho pocsék volt. Volt egy időszak, amikor a producerek meggyőztek arról, hogy „szálljak le a Facebookról”. Egy ideig megpróbáltam, mert igazuk volt. Itt van a Stillwater című remek film, melynek Matt Damon a főszereplője. Ő Hollywood legtoleránsabb, legkedvesebb színésze, de ellene is bojkottot hirdettek, mert fiatalon egyszer használta a faggot (meleg – szleng) szót. A stúdió nem tudta promotálni a filmet, mert nem szólt másról sem a közösségi média, mint hogy „Matt-Damon-faggott”.
Ön Gal Gadot kapcsán szokta gyanúsan sokszor kiírni, humoros kontextusban, hogy milyen gyönyörű. Nem lesz ebből baj?
Miért, nem az igazat, csakis a színtiszta igazat állítom?
