A Budapest Bike Maffiáról sokaknak az jut eszébe, hogy önkénteseik biciklire ülve hajléktalanoknak osztanak szendvicseket, miközben a szervezet már rég túlnőtt ezen. Mikkel foglalkoznak?
Most például nőgyógyászati rendelőt építünk hajléktalan és rászoruló nőknek, amit március 8-ig szeretnék kivitelezni a Budapesti Módszertani Szociális Központtal. Újbudán pedig fűszerfarmot építünk kétezer négyzetméteren, ahol hirdopóniás (nem talajon, hanem vizes közegben folyó növénytermesztés – a szerk.) technológiát fogunk rászoruló családoknak tanítani, akik a helyszínen nemcsak szabadon gazdálkodhatnak, de később munkát kapnak tőlünk. Ezzel olyan társadalmi vállalkozást indítunk el, ami hosszú távon akár több száz családnak adhat megélhetést.
Tíz év alatt hosszú utat tettek meg. 2011 karácsonyán egy barátjával döntött úgy, hogy ételt szállít a rászorulóknak. Mi motiválta erre?
Ráadásul akkor nem a nulláról indultunk, hanem a mínusz kettőről. Amikor a Bike Maffia megalakult, a hullámvasút legalján voltam. Épphogy ki tudtam fizetni a számláimat és az albérletemet. Azt éltem meg, hogy én is bármikor az utcára kerülhetek. Eközben egyre több hajléktalan emberrel beszélgettem, mert zavart a társadalmi apátia és az előítéletesség, ami körbevesz minket. Például hogy miért járunk leszegett fejjel, miért nem vagyunk nyitottabbak? Miért nem értjük meg azokat, akik az utcára jutottak? Ekkor éreztem, hogy ezen változtatni kell.
Korábban grafikusként dolgozott. Segítségére volt ez a tudás, hogy elindítsa a Bike Maffiát?
Egy nonprofit szervezet esetében ugyanúgy fontos a kreativitás, mint egy forprofit cégnél. Jó dizájnnal sokkal jobban el lehet érni a közönséget. Amikor elindultunk, a BBM arculatát én terveztem, én írtam a szövegeket, jórészt én találtam ki a projekteket. Egy szervezetnél nagyon fontos, milyen hangon beszélsz az ügyedről, és hogyan szólítod meg az embereket. Fontos, hogy azonosítható legyél. Nálunk ez egy erősen punk attitűddel indult. Mi nem angyalok vagyunk, hanem teljesen hétköznapi srácok és lányok, akik szeretnének jót tenni és változtatni. Erre az interjúra is eljöhettem volna öltönyben és nyakkendőben, csak éppen mi a francnak? A BBM-nél ilyenek vagyunk, nem szoktunk eltartott kisujjal kávézgatni, hanem megcsináljuk a feladatokat, amik fontosak számunkra. Bárki elolvassa a posztjainkat, láthatja, hogy nem sok pátosz van bennük.
Néha a véletlen szüli a legjobb ötleteket. Tavaly a BBM is beszállt egy projektbe, melyben E.T. figurák vásárlásával lehetett adakozni. Hogyan a került a földönkívüli a történetbe?
A VII. kerületi Hivatal kávézó egyik vendége tavaly egy volt fröccsöntő üzem helyén talált rengeteg E.T. figurát, amikből bevitt a helyre először egy, aztán több zsákkal. A Hivatal üzletvezetője úgy döntött, az E.T.-ket minimális adományösszeg ellenében felajánlja jótékony célra, melyre a Heti Betevő civil szervezetet és minket választottak ki. Aztán egyszer csak jött a hír: sikerült pénzt gyűjteniük. Múlt hét csütörtökön is újabb 95-95 ezer forint „E.T.-pénz” érkezett be, amiből ételt tudtunk vásárolni a rászorulóknak. Közben pedig jó sok E.T. hazatalált. Ez annyira eredeti ötlet volt, amilyet egy dörzsölt marketinges is nehezen talál ki.
A Bike Maffia projektjei olykor egy-egy kulturális eseményhez kapcsolódnak. Egy ilyen alkalom jobban meggyőzi az embereket az adakozás fontosságáról?
Amikor a Bike Maffiát elindítottuk, nagyon fontos volt, hogy az embereket, és főleg a fiatalokat olyan helyszíneken érzékenyítsük, ahol szívesen töltik az időt. Vagyis nem csak sulikat látogattunk, hanem bulikat szerveztünk, ahol jól érezhetik magukat. Továbbá az is fontos, hogy ne direktbe sulykoljuk a segítést. Ne az legyen a hívószó, hogy „gyere és adományozz”, hanem „gyere és bulizz velünk”, miközben a helyszínen mi, a Bike Maffia tagjai segítünk másokon, például azzal, hogy főzünk nekik. Régen szerveztük például a Bike ’N’ Night éjszakai bulikat, amikre, ha valaki eljött, a bejáratnál maga dönthette el, dob-e pénzt a kalapba vagy sem. Nem volt kötelező adakozni, senkit nem érdekelt, ha valaki nem adott. A bulin viszont a fiatalok láthatták, ahogy mi együtt főzünk, majd az elkészült ételt, azt a száztíz-százhúsz adag kaját kiszállítjuk a rászorulóknak. Nem volt semmi kötelező. Ha valamire köteleznek, azt nem feltétlenül fogod szívesen csinálni. Amikor engem grafikusként megbíztak azzal, hogy végezzek el egy feladatot pénzért, kevésbé voltam motivált, mint amikor valaki szívességből kért meg rá. Nem a pénzt néztem, hanem hogy mekkora örömöt szerzek a másiknak. Ha valaki önkéntes tevékenységben vesz részt, a jutalma az, hogy miután segített, sokkal jobban érzi magát. Ha a jó cselekedetet kötelezővé teszik, ez nem feltétlenül fog megtörténni. A lényeg, hogy te magad dönts, hogy segíteni akarsz.
Ha ilyen jó érzés segíteni, miért nem csinálják gyakrabban?
Mert még nem tanultuk meg. A mai kelet-európai kultúrának ez nem feltétlenül a része, ellentétben az angolszász országokkal, ahol az adományozás és önkéntesség már hagyomány. Nálunk ez a gondolkodás az utóbbi években kezdett el gyökeret verni. De ez lassú folyamat. Az iskolások egy része például még mindig alig önkénteskedik, igaz, a kötelező ötven órás közösségi szolgálat során megismerhetik, milyen másokon segíteni. Az viszont nem jó, hogy mindez kötelező, és az érettségihez van kötve. Ez könnyen kontraproduktívvá válhat. Rá kellene bízni a diákokra, hogy a szolgálatot teljesítik-e vagy sem. Például kaphatnának érte külön pontokat. Aki meg nem teljesíti, az majd az élete során felismerheti, miért fontos ez.
Milyen az adakozási kedv Magyarországon?
Egyelőre nem az igazi, de alakul. Én hiszek az emberekben, és abban, hogy tudunk változni. Egyre többen érzik, hogy érdemes és kötelességünk adományozni különböző jó ügyekre. Persze, van hova fejlődni: ha csak a tárgyi adományokat nézem, még mindig vannak, akik az adományozást lomtalanításnak használják. Emellett sokan elvárjuk az államtól, hogy oldja meg minden problémánkat. De ilyen nem lesz. Ez a hozzáállás a hétköznapokra is igaz, mondok egy banális példát. Ha például szemetes az utca, sokan lőnek egy fotót róla, és feltöltik a Facebookra, így jelezve, hogy micsoda mocsok van a kerületükben, ahelyett, hogy felszednék a szemetet. Szerintem ez röhejes. Ha valaki nagyon akar fotózgatni, akkor arról készítsen képet, hogy kidobta a szemetet. Na, azt már érdemes feltölteni, az emberek még tanulnának is belőle. Sokan bele sem gondolnak abba, hogy ők is vállalhatnának minimális felelősséget a környezetükért.
Hogyan győzik meg az embereket, hogy önkénteskedjenek?
Fontos, hogy a BBM dokumentálja a tevékenységét. A támogatók, az aktív civilek csakis így győződhetnek meg arról, hogy az adományok, amiket nekünk hoztak, valóban a megfelelő helyre kerültek. Fontos a transzparencia. Mi folyamatosan megmutatjuk és kommunikáljuk, hogy mikor, mit csinálunk. Most indítunk erről egy vlogot, és egy podcastot, ami részben rólunk és a civil segítőkről szól. De van olyan önkéntesünk, aki beadott hozzánk anno ruhákat, többek közt egy pulcsit is, ami régen az apjáé volt, és később az utcán sétálva meglátta azt egy hajléktalan emberen. Akkor csatlakozott hozzánk önkéntesként, és a mai napig velünk van.
Karácsony idején az emberek szívesebben jótékonykodnak, de mi a helyzet az ünnepek után?
Tény, hogy karácsonykor sokan adakoznak, de mi direkt nem indítunk az ünnep miatt tematikus gyűjtést, részben mert a hidegre, a télre koncentrálunk, másrészt arra ösztönözzük az embereket, hogy egész évben támogassanak ügyeket. Vagyis nem azért nincsen tematikus gyűjtésünk, mert nem szeretnénk a karácsonyt – nagyon is szeretjük és ünnepeljük is –, hanem mert sokkal fontosabb számunkra, hogy segítsünk azokon, akik az utcán fagyoskodnak. Mi ezért ünnep előtt és után is ugyanúgy akcióban vagyunk.
Harcedzett segítőként mi az, ami még megrázza?
Olyan sorsok vannak az utcán, amiket el sem tudunk képzelni. Tavaly például Szállóige címmel készítettünk filmet a Magyar Vöröskereszt Madridi úti hajléktalanszállóján, ahol négy embert interjúvoltunk meg. Egy huszonéves srác arról beszélt, hogy az állami gondozás után hogyan került be az ellátórendszerbe, és milyen vágyai vannak az életben. Egy hetvenhat éves férfi pedig arról, hogy bár több egyetemet elkezdett, kisiklott az élete, miközben rájött arra, hogy mennyire nem értjük meg egymást mi, emberek. Beleborzongok ahányszor megnézem. Nekik és a hasonló helyzetű embereknek elfoglaltságot, azaz célokat és motivációt kellene adni, hogy egy egészségesebb társadalomban élhessünk.
Ezt az empátiát a gyerekeknek is meg lehet tanítani?
Abszolút. A „+1 szendvics” projektünkkel például arra ösztönözzük a diákokat, hogy minden héten eggyel több szendvicset vigyenek az iskolába, és azt ajánlják fel valakinek. Az adományokat aztán mi elszállítjuk melegedőkbe, szállókra vagy épp az utcára. Ez annyira működik, hogy az első évben hetvenezer adag szendvicset dobtak össze a diákok. Most volt nemrég egy tíznapos akciónk, amelyen a „+1 szendvics” egyetlen tematikus napján több mint kétezer adag ételt adományoztak a diákok.
A BBM oldalán szerepel egy fotó, amin a szendvics szalvétájára az egyik gyerek üzenetet is írt. Az állt rajta: „Szeretettel: Szonja”.
Igen, erre is van példa, nem is kevés. Amikor egy-egy hajléktalan embernek odaadjuk a szendvicset, kibontás után a papírt nem eldobja, hanem első dolga, hogy megnézi, mi van rajta. Elolvassa azt a pár sort, és csak utána kezd el enni. Ilyen üzenet után az étel is jobban esik.
