A szaunasör fogalma nálunk kevéssé ismeretes, aminek oka a szaunakultúránk alacsony, mondhatni nulla fokában keresendő; annál inkább ismert és népszerű e sörfajta Északon, ahol a szaunázás az emberi létezésnek éppoly természetesen szerves velejárója, mint az orrpolip, csak ennél valamivel élvezetesebb.
A szaunasör legfőbb jellemzője és tulajdonsága, hogy sör-mivoltán kívül semmiféle jellemzője és tulajdonsága nincsen. Magyarán szaunasörnek bármilyen sör megteszi. Volt alkalmam szaunázni és szaunasört inni Dániában, Észtországban, Finnországban, Svédországban, s azt tapasztaltam, hogy ezekben az országokban a sörivás nélküli szaunázás éppen olyan civilizálatlan barbárság, mint minálunk teszem azt egy falusi disznóvágás lebonyolítása a szertartásos jellegű pálinkázás nélkül – magyar falvakban megvetően gyilkos pillantásokat kap, akinek kora hajnalban nem akaródzik körmöst inni. Fönt, Északon az emberiség skandináv halmaza ennél sokkal visszafogottabb. Ott az ember, ha nem iszik, nem kap megvető pillantásokat, viszont ha nem ugrik el időben, akkor nyírfavesszővel jókorát csapnak a csupasz seggére és ezen a skandináv halmazba tartozó homo sapiensek mindig jókat nevetnek.
A sok skandináv szaunázás közül három maradt emlékezetes, ezekről szeretnék most önöknek beszámolni, s azért éppen most, mert odakint cudar hideg van, ez a legjobb idő tehát szaunázásra, szaunasör-ivásra, majd a cudar hidegbe való kirohanásra a vérkeringés felfrissítése céljából csupaszon.
Az egyik emlékezetes szaunázás Dániában esett meg, ahol azzal szembesültem, hogy a szaunasör fogalma a valóságban messze-messze kiterjeszthető, azaz előfordul, hogy nem sört értenek alatta, hanem valami mást. Dániában az a csúfság esett meg velem, hogy a szaunázás közben nem jéghideg sört kínáltak körbe a kedves vikingek, hanem jéghideg pezsgőt. Kicsit furcsállottam, de azért megittam, gondoltam, szaunasörnek ez is megteszi – és igazam volt, mert a szaunapezsgő éppen úgy bevált szaunasörnek, mint később Észtországban az áfonyapálinka. De erről később.
Most következzék egy finnországi élményem, amelyet nehéz volna felülmúlni. Kezdjük ott, hogy a finn szaunának megvan a maga természetes közege, ez pedig nem más, mint egy nagy erdő egy kicsinyke tóval és sok medvével. A finn szauna voltaképpen egy nagyobbacska ház, amelynek belsejében van egy két-három méter magas, elkerített „tűzhely” – én máglyának neveztem el –, ezt a tűzhelyet szaunázás előtt pár nappal a szótlan finnek szótlanul megrakják, meggyújtják, majd szótlanul elmennek néhány láda sörért. Amikor az óriási máglya parázsállapotban sugározza az elviselhetetlenül magas hőmérsékletű forróságot, akkor a finnek szótlanul intenek nekünk, ami azt jelzi, hogy kezdődik a mulatság. Mindenki pucérra vetkőzik, és felmászik a két-három méter magas máglya melletti falépcsőn az épület mennyezete alatt kialakított padokra. Ennyi az egész. Odafönt, a magasban az élet természetesen elviselhetetlen, ez az oka annak, hogy a szótlan finnek a szauna plafonja alatt üldögélve egyfolytában isznak. Igaz, ez a kedves szokásuk nemcsak a szaunához kötődik, rövidke ott tartózkodásom alatt nekem úgy tűnt, hogy a szótlan finnek voltaképpen egész életükben isznak, s habár közben szótlanul néznek egymásra, igen jól megértik egymást.
De a finn szaunára visszatérve: amikor a szótlan finnek úgy gondolják, hogy az élet a plafonon már oly elviselhetetlen, hogy azt már ők sem bírják tovább, akkor lemásznak a létrán, csupaszon kiszaladnak az épületből, belevetik magukat a közeli tó jéghideg vizébe és közben ordítanak az élvezettől. Engem is unszoltak, hogy csináljam utánuk, még el is tűnődtem a gondolaton, mert nem tűnt nagy hülyeségnek, csak kis hülyeségnek, de amikor barátian hozzátették, hogy azért vigyázzak a közelben ólálkodó medvékkel, akkor elment a kedvem a csobbanástól – kibontottam inkább még egy sört a nagy ijedtségre. A finnek igyekeztek megnyugtatni, azt mondták, hogy az erdőben jelenleg csak tíz darab fekete medve kószál, mire megkérdeztem, hogy hogyan sikerült őket ilyen pontosan megszámolni, erre egy magyar barátom fölnézett, s lakonikusan csak ennyit mondott: valahogy úgy, hogy egy, kettő, három, négy…
A végére hagytam az észtországi szaunaélményt, mert ez volt mind közül a legjobb. Magyar újságíró barátaimmal megismerkedtünk ott egy észt újságíróval, aki meghívott magához szaunázni: egy földbe vájt, fával kibélelt üregbe vezetett minket, amiről azt mondta, hogy több mint száz éve ásta a dédapja. Egy elfeketedett füstölőkamrához hasonlított, ahol éppen csak elfértünk hárman, méghozzá igen különös pozícióban: egy fapadon ültünk, sőt, szinte feküdtünk, és a félig behajlított lábunkat a mennyezetnek támasztottuk, ami nem volt nehéz, mert a mennyezet a fejünktől fél méterre lehetett. Az észt kolléga szaunasör gyanánt áfonyapálinkát itatott velünk, de később igazi sört is kaptunk, közben a nyomtatott sajtó világszerte ellehetetlenült állapotán keseregtünk, de fura mód egyre boldogabbak lettünk. Úgy látszik, főtt-füstölt húsnak lenni: jó.
