Blaskó Péter ismét Peer Gynt, amire többen felkaphatják a fejüket, ugyan már hogyan lehetséges ez? Ibsen hőse fiatalember, amikor nekilódul, hogy megismerje a világot és vele együtt önmagát. Blaskó pedig már elmúlt 73, meghalt már Lear királyként, eljátszotta Az ügynök halála mindenről lemondó, öngyilkosságot elkövető Willy Lomanjét, nehezen érthető, hogy miért bújik egy lázas hevületű ifjú bőrébe, akit negyven esztendeje annyira pazarul játszott el Csiszár Imre rendezésében, egy amúgy is igencsak emlékezetessé vált előadásban, hogy ez emblematikus szerepévé vált. Elképesztő intenzitással nyargalászta be a Miskolci Nemzeti Színház jókora színpadát. Roppant kíváncsi volt, megszemlélt mindent és mindenkit, aki az útjába került. Le-leállt, majd száguldott tovább, csillogó szemekkel, tele hittel, reménységgel, járta-rohanta felfedező útját.
Alakítása azért is vált annyira fontossá, mert egy fiatal korosztály tettrekészsége, szabadságvágya, fékezhetetlen energiája testesült meg benne, az abban való bizodalom, hogy az ország-világ megismerése után, akár meg is lehet változtatni, fenekestül fel lehet fordítani azt. Mindehhez Blaskó már akkor is gyönyörűen beszélt, mesterien használva messze zengő, szép orgánumát. Folyamatosan ömlöttek belőle a költői mondatok, a csengő-bongó rímek. Ez nem vált monoton szavalássá, mert nem lefúrt lábúan, fárasztóan unalmas ünnepélyességgel formálta öblös hangján a pazar mondatokat, hanem a szöveg az újabb és újabb történések, cselekvések szerves részévé vált.
Most a Bethlen Téri Színházban, a Manna, illetve az autizmussal élő fiatal művészeket felkaroló Attitűd Alapítvány közös, GRANE – Képzelgések Peer Gynt nyomán című produkciójában ugyanolyan elementárisan ömlik belőle a szó, és szintúgy elevenen csillognak a szemei. Ezúttal a lánya, Blaskó Borbála rendezte. És ott ül a színpad szélén autista, képzőművész fia, Blaskó Bence, aki éppen nem rajzol, nem fest, hanem gitározva énekli Zorán közismerten bensőséges számát, „Apám hitte az otthon melegét / Apám hitte az ünnep örömét.”
Családi vállalkozás ez, aminek megvan a maga meghittsége, és amibe kellő empátiával illeszkedik bele a női szerepeket adó Szilágyi Ágota. Borbála, Cseh Dávid dramaturggal együtt megfordította Ibsen darabjának irányát. Most nem a becsvágyó ifjú lódul neki az életnek, hanem az idős ember néz visszafelé, adja át tapasztalatait az éppen krisztusi korban lévő fiának, akit időnként megbűvölten néz, szinte szuggerál a szemével. Mintha energiát sugározna át, tudást plántálna belé. A fiú inkább maga elé mered, magába mélyed, a hangszerét babrálja, majd újra és újra dalra fakad. Nem gitározik és nem énekel tökéletesen, de ez számomra nem baj. Ugyanis szeretet van abban, amit csinál, még ha némiképp szégyenlősen is teszi. Szeretet az apja iránt, szeretet a vele szemben, az első sorban helyet foglaló testvére iránt, tán még irántunk is. Az egész produkcióban szeretet van, miközben arról regél, hogy küzdenünk kell mindhalálig, meg kell birkóznunk emberekkel, önmagunkkal, az elemekkel, hajkurásznunk kell belső erőktől hajtva a vágyainkat, és lehet, hogy mindhiába. Készenlétben kell lennünk, alig-alig lehet nyugalmunk, és a boldogság röpke időszakai is meglehetősen hamar tovaillanhatnak. Szilágyi Ágota persze megtestesíti a nagy szerelmet, Solvejget, de ő Peer anyja, Aase anyó is, akinek a fia karjaiban haldokolnia kell. Hátborzongatóan gyönyörű volt Blaskó és Tímár Éva kettőse Miskolcon, és a mostani kettős szintén meghatóan szép. De Szilágyi a Gombkötő, azaz a halál is, akivel váltig alkudozik Peer, mert még nem akar vele menni, még mindig a világ csodáira éhes, de hát eljön az az idő, amikor már nem lehet elódázni azt, aminek be kell következnie.
Blaskó maga sem megalkuvó típus. A főiskola után rögtön a Nemzetibe kerül, helyében más ott érezné magát a tutiban. Tanul is a nagyoktól, de nem elégszik meg azzal, hogy mellettük csak szekundálhat. Elmegy Miskolcra, ahol főszerepek során hatalmas terheket raknak rá. Csiszár Imre megteremti a miskolci teátrum egyik fénykorát, amiben Blaskó nélkülözhetetlen volt, miközben jelentős színész vált belőle. A szakma abszolút tudta kicsoda ő, de országosan hosszú ideig nem vált ismertté. Meg is kapta az egyik kollégájától, hogy „ezt a szakmát nem érdemes titokban csinálni”. Tizennégy év után csak rászánta magát a váltásra. A Katona József Színházhoz szegődött, ahol szintén az egyik „tartóoszloppá” vált. Erre hivatkozott akkor, amikor véleménycikkben kiállt Székely Gábor rendező mellett, mert élénken támadták amiatt, hogy nem tanít tovább a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, aminek „hajóját” erőnek erejével, minden tiltakozás, tüntetés dacára, homlokegyenest más irányba fordították. Leírta, hogy Székely, Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor – akik mind úgy érezték, nem taníthatnak tovább az intézményben – produkcióival járta a világot, sikert sikerre halmoztak. Nem igaz, hogy nem lehetett volna velük előzetesen beszélni arról, hogy változást akarnak az egyetemen. Írta ezt úgy, hogy a Nemzeti tagja immár húsz éve, ahol jó ideje Vidnyánszky Attila a direktor. Sokan meglepődtek ezen, hiszen igencsak emlékezetes, hogy Gyurcsánytól nem vette át a Kossuth-díjat. Akkor éppen ezt tartotta karakteres kiállásnak. Úgy érezte, emiatt van büntetésben, és kap az akkor Alföldi Róbert által igazgatott színházban méltatlanul jelentéktelen feladatokat. De amikor Alföldit támadták, abszurd módon, a parlamentben interpelláltak amiatt, hogy megengedhetetlen erkölcsi fertő, ami az általa rendezett Az ember tragédiája római színében történik, Blaskó megvédte őt. Elmondta, hogy de hát ez a jelenet eleve orgiát ábrázol, eleve egy infernó megjelenítése, nem igaz, hogy meztelenek a színészek, még túl is vannak öltözve a szituációhoz képest. A férfiakon fürdőnadrág, a nőkön kétrészes fürdőruha van. Kár úgy felháborodni, hogy valaki nem is látta az előadást.
Nem érdekli mit várnak el tőle, azt mondja, csinálja, amit jónak tart. Csökönyös ember Willy Loman, az ügynök is, hosszútávon nem bír megalázkodni, ezért inkább önként száguld kocsijával a halálba. Ebben a szerepben Blaskó igazi, nagy alakítást nyújtott. Hogy miért vették le meglepően hamar a műsorról a produkciót, és miért a kellékestől tudta meg, hogy nem megy többé, azt nem kötötték az orrára. De ezt is elmondta nyilvánosan. Vívódik, gyötrődik, mint Peer, de ami a szívén, az a száján, mint Ibsen hősének.
Ruszt Józsefnek volt hosszú ideig terve, hogy az idős Gábor Miklóssal újrajátszatja fiatalkori korszakos alakítását, a Hamletet. Ez a terv nem valósult meg. Blaskó Borbála viszont szembesítette édesapját egykori szerepével, énjével. Némiképp olyan ez, mint Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel című novellájában, amikor számot kell adni a valamikori elhatározások, vágyak megvalósulásáról. Ez az előadás is bizonyítja, hogy Blaskónak nincs miért szégyenkeznie négy évtizeddel ezelőtti énje előtt.
