A Fadrusz utca és az Ulászló utca sarkán áll egy ház. Ulászló utca 15. A házzal kapcsolatos emlékeim úgy rakódnak egymásra, akár a tőzegrétegek: a gyermekkori emlékek a legmélyebben, utánuk következnek a szerelem és az anyaság élményei. S mindez beépül a város történetébe.
Az Ulászló utca már önmagában is külön világ, a külvilágtól elzárt titkos kis birodalom a város rengetegében. Télen halvány lámpafényben csillog az utca behavazott kövezete, a zúzmarától fénylő faágak összeérnek az úttest felett. A Könyves György utca (korábban Zsoltár utca) és a Magyari István utca (korábban Biblia utca) által közrefogott Károli Gáspár téren mesés hangulatú játszótér áll néhány lépcsőfokkal az utca szintje alatt. A játszótér egyik oldalát az 1929-ben épült Kelenföldi Evangélikus templom hátsó homlokzata határolja. Télen fehéren világít, nyáron a vakító falra virágfüzérek futnak fel, és a fal előtt álló fügefáról friss füge szakítható. Átellenben a Lágymányosi Zsinagóga áll. Az Ulászló utca alacsony házait az 1930-as években építették, majd évtizedeken át nem újították fel őket. A kovácsoltvas kerítéssel vagy mohával benőtt kertfalakkal körbevett házak romos állapotukban ünnepélyes szomorúságot árasztottak, az egész utcának melankolikus hangulata volt, ami a mai napig megmaradt. Télen hó dunyha, nyáron termő fügefa. Nem mindennapi varázs.
Nagyszüleim ebben a házban éltek a háború után. Kisgyerekként nagyon szerettem a velük közösen, tréfálkozva elköltött vacsorákat a múzeumi hangulatú lakásban a nagy fotelek, bársony ágytakarók és a régi, kopott bútorok között. A család egyik fele olaszul, a másik fele hol németül, hol pedig magyarul beszélt, és ebben a zsibongásban mindig volt min nevetni. Olasz nagymamám törte a magyart, és különösen a múlt idejű igékkel gyűlt meg a baja. „Jöttete, mentete, láttata” - ragozott. „Alámi, elémi nepiszkola” hangzott szájából olaszosan az Állami elemi népiskola kifejezés. Sosem tanult meg magyarul, az Ulászló utcai hentes és pék viszont megtanult fiumei dialektusban olaszul beszélni, így aztán egész jól megértették egymást.
Nyáron a nyitott ablakon át a szobákba behallatszott a közeli töltésen száguldó vonatkerekek kattogása, a konyhába pedig a kápolnából felszálló ének és az esti mise hangjai. Az Ulászló utca 15. ugyanis a két világháború között rendházként működött, majd 1940-ben kápolna épült a belső kertjében. A rendház alapítója Slachta Margit volt, az első keresztény feminista és az első női országgyűlési képviselő. Igaz ember. 1941 telén tiltakozott a kőrösmezei zsidók deportálása ellen, 1942-től világnézeti kurzusokat szervezett a hitleri propagandával szemben, 1944-ben a zuglói és a budai rendházában zsidókat bújtatott. 1969-ben Izrael Állam a Világ Igaza kitüntetést adományozta neki, és fát ültettek az emlékére a Yad Vashem kertjében. Az Ulászló utcai Szentlélek kápolna mind a mai napig működik a házban, de csak kevesen tudják, hogy Slachta Margitnak és a házban élő apácáknak köszönhetően üldözött zsidók rejtekhelyéül szolgált a háború utolsó évében. A padsorok között rövid folyosó vezet az oltárig, és oldalt, a gyóntatószék mögött a kápolna sötét szegletében van egy ajtó. Onnan vitt le pár lépcső az óvóhelyre, ahol az üldözötteket bújtatták. Az apácák ócska matracokon, kimustrált fotelekben szállásolták el őket, a fojtogató szagú helyiségben petróleumlámpa világított. A pince távoli sarkát konyhának rendezték be tűzhellyel, hokedlival, lábosokkal, és ott főztek, már amikor volt miből.
Nagyszüleink halála után 1977-ben a nővéremmel és a gyerekeinkkel együtt beköltöztünk az Ulászló utca 15-be. Ekkor foglalta el velünk szemközt szolgálati lakását Kovács István, a Szentlélek kápolna újonnan kinevezett igazgatója és papja. Az egyházközösségért odaadóan dolgozó, erős szociális érzékenységgel megáldott ember számtalan karitatív akciót szervezett egykori apácák és önkéntesek segítségével.
Egyik reggel csöngettek. Szolidan öltözött, idős hölgy állt az ajtóban.
– A nővérek itthon vannak? – kérdezte.
– Igen – vágtam rá, hiszen itthon voltunk, éppen etettük a gyerekeket, elégedett gőgicsélésük kihallatszott az előszobába.
Értetlenkedő csend volt a válasz. Gyorsan kapcsoltam. A hölgy nyilván apácákat keresett, én pedig újdonsült anyaként egyáltalán nem úgy néztem ki, mint egy apáca, és a nővérem sem. A szemközti ajtóra mutattam, ahol Kovács atya már várta a jószolgálatra jelentkező kedves nővért.
Húsz évig éltem itt, később a férjemmel és a kislányommal. Szerettem a ház titkos belső világát, a fizikai létezését, a hangjait, a késő esti néma, mozdulatlan csöndjét, és szerettem, hogy egy másik, titokzatos világba kalauzolt a valóságosból. Filmrendező férjem mellett itt ismertem meg a felnőtt élet forgatókönyveit. Bármennyire is kopott, bármennyire is régi házban laktunk, a legigazabb és legboldogabb éveimet itt töltöttem. Nem várakoztam, nem emlékeztem, nem újraéltem, hanem éltem. Az élet volt a lényeg. Ez a ház ma is az enyém. Mert nekem mindig ugyanaz maradt.
