„Margaret Watkins kivételes fotográfus volt, aki pályája kezdetétől jelentősen hozzájárult a fotótörténet átrajzolásához és alakításához az ismeretlenségben élő többi női fotográfushoz hasonlóan. Egy váratlan fordulatnak és a sors megszakadt körforgásának köszönhetően életművét elsodorta a történelem, eltűnt és a legmélyebb feledés homályába merült. Ötven évet kellett várni halála után, hogy az archívum újra a felszínre kerüljön és láthatóvá váljon” – Anne Morin, a madridi diChroma photography igazgatója e sorokkal nyitotta meg a Fekete fény című kiállítást a Mai Manó Házban, amely a kanadai származású fotográfus a nagyközönség előtt szinte ismeretlen életművét tárja fel.
Margaret Watkins 1884-ben született Hamiltonban, s a művészetek iránti érzéke már korán megmutatkozott, ám a fotográfia felé csupán később fordult. 1913-ban Bostonba költözött, ahol egy fotóstúdióban kezdett kisegítőként dolgozni, majd a New York-i fotográfus, Alice Boughton mellett kapott állást, és az amerikai piktorialista fotográfia vezéralakja, Clarence H. White tanfolyamaira járt – itt köteleződött el igazán a fotográfia mellett. Műtermet nyitott a New York-i Greenwich Village-ben, s hamarosan – a női fotográfusok sorában az elsők közt – sikeres reklámfotósként kezdett tevékenykedni: dolgozott magazinoknak, mint a Vogue vagy a The New Yorker, és reklámügynökségeknek, akár a Macy’s vagy a J. Walter Thompson. Clarence H. White, mentora halála után 1928-ban azonban Glasgowba költözött, ekkoriban főként szőnyeg- és textiltervekkel, fotómontázsokkal foglalkozott. Időközben bejárta Európa számos nagyvárosát, ám Amerikába már nem költözhetett vissza a háború után.
Halála előtt egy dobozban adta át munkáit szomszédjának, Joseph Mulhollandnek, meghagyva, azt csak halála után nyissák ki. A jelentős hagyatékból Anne Morin, a tárlat egyik kurátora a gyűjtemény százhúsz, 1914-1939 közt készült darabját válogatta be a korábban San Sebastianban, Madridban és most Budapesten látható kiállításba. A tárlat öt fejezeten át követi Watkins munkásságát: tanulóéveinek képeit, reklámfényképeit, portréfotóit, utazásain készült képeit, és modernista fotómontázsait is megismerhetjük; tájképek, modern csendéletek, utcai jelenetek és iparművészeti munkák egyaránt láthatók.
Anne Morin felhívta rá a figyelmet, Watkins megértette, „hogy nem a valóságot kell reprodukálnia valamilyen technika segítségével, nem a festészetet kell másolnia, hanem meg kell tanulnia látni, komponálni és a fotográfiát teljes mértékben önálló médiumként kell felfognia, amely nem a festészettől függ és megvannak a saját jellemzői.” A kurátor kiemelte a fotográfus egyéni látásmódjában fontos volt a zeneiség is, amely gyerekkora óta kísérte: „különleges kompozíciókban alkot, egy másik dimenziót, a zenét is megjeleníti a képein. Egy esszéjében közvetlenül kapcsolatba hozza a zenei kompozíciót a formai kompozícióval. (…) Saját bevallása szerint a fotográfiát úgy használta, mint egy kifejező hangszert, amely lehetővé teszi, hogy másképpen lássuk a világot.”
Hangsúlyos, hogy Watkins olyan korban ért el sikereket a fotográfia terén, amikor a nők nem helyezhették előtérbe a karrierjüket; ő azonban tevékenységével sokaknak inspirációt jelenthetett. Képei közt finom aktokat, szinte megszólalni kész csendéleteket, rendkívüli épületfotókat, izgalmas kompozíciókat, és korát meghaladó reklámokat is láthatunk. Minél tovább bolyongunk a kiállítótérben, annál nehezebb szabadulni a képek hangulatától, gyakran igéző hatással lehetnek a nézőre, aki mind gyakrabban teheti fel magának a kérdéseket: hol voltak eddig ezek a felvételek? Hogyan lehet, hogy mostanáig nem ismerte csak egy szűk közeg Margaret Watkins nevét? És vajon másként történt volna ez, ha a fotográfus történetesen férfi? Bárhogy is válaszoljunk, jelentős elmaradást kell most bepótolnunk.
Infó:
Margaret Watkins: Fekete fény
Mai Manó Ház
Látogatható: január 16-ig
Kurátorok: Anne Morin, Baki Péter.
