Liptait egy óvodai székre ültették, gondolom, hogy közelebb legyen a gyerekekhez. Nagydarab, behemót ember, ott kuporog a lábát szétvetve, a nadrágja feszül rajta, majd szétreped. A farka kidudorodik, olyan, mintha merevedése lenne. Jó nagy pöcse lehet az országgyűlési képviselő úrnak, irigykedem is. Egy szöszi fiúcska legózik előtte, ahogy hajolgat a kis színes bigyókért, a feje le-fel jár Liptai lábai között. Ahonnan állok, abból a szögből olyan, mintha szopná. Integetek Pirosnak, hogy jöjjön ide azonnal.
Innen csinálj egy képet, mondom neki. Szeméhez emeli a Nikonját, állítgatja az optikát, leereszti a gépet, újra belenéz, de nem kattint, én meg félek, hogy Liptai megunja a kuporgást vagy a kiskölyök a legózást és oda a címoldalas, hathasábos fotóm, csak mert Piros nekiállt szerencsétlenkedni. Gyerünk már, bökdösöm az oldalát a kis csitrinek.
Nem jó innen, hát olyan mintha rábukna, mondja Piros, és vörös lesz, mint a festett haja. Térdelj le, mordulom neki. Térdelj le, onnan jobb a szög, nyomom le a vállánál fogva. Kényszeredetten leereszkedik, a feje így pont egy vonalban van az ágyékommal, épp csak egy fél fordulatot kellene tennem, hogy szembekerüljek vele. Eljátszadozom a gondolattal, de csak egy villanásra, elvégre mégiscsak dolgozunk. Piros közben még mindig a Nikonját piszkálja, én meg egyre idegesebb leszek, mert látom, hogy a polgármester elindul Liptai felé, a kissrác előtt meg már kezdenek elfogyni a legók. Ráütök Piros fejére, kicsit erősebben, mint akarok. Végre a szeméhez emeli a gépet és pont akkor kattint, amikor Liptai gyengéden a kisfiú arcára teszi a kezét, és bárgyú mosollyal az öle felé húzza.
Piros feláll, nézi a kijelzőn, hogy mit hozott össze, mutatja felém is, oda se pislantok, tudom, hogy tökéletes, megvan a hathasábos címoldalas képem. Simán beférünk még a lapzártába, igaz, a címoldalt újra kell tördelni, de egye fene, Tihamér megcsinálja seperc alatt.
Belebotlok a polgármesterbe, mire észbe kapnék, már karol is belém. Sikerült-e lefotografálni a Liptai képviselő urat, kérdezi. Aggodalmasan bámulja a számat, hajol bele az arcomba, érzem a büdös leheletét. Büdös az egész ember, izzad, a hónaljánál a zakó nedvesen fénylik. Mondom neki, szuper képet csináltunk Liptairól, címoldalas, hathasábos fotót, szerintem még az országos sajtó is átveszi. Komoly képpel bólogat. Az jó, mondja, a képviselő úrnak kell a nyilvánosság, és ő bekerül-e? Nem akar követelőzni vagy utasítgatni, teszi hozzá, de mégiscsak önkormányzati az újság, ő meg, ugye, a polgármester. De, Bélám, hördülök fel, mikor hagytunk téged ki egyáltalán, benne vagy minden lapszámban.
A szerkesztőségben mondom Tihamérnak, hogy cseréljük a címlapot. Tihamér az emberem, mindene a Hírmondó. Pislog ki a bagolyszemüvege mögül, bólogat a busa fejével. Kicsit megvágom, tegyük ki széltől szélig, úgy a legjobb, mutatja, hogy gondolja. Ráhagyom, teljesen megbízom benne, csinálja, ahogy akarja. Bemegyek az irodámba, az ajtót nyitva hagyom, lássam, mi történik a szerkesztőségben. Marcsi hoz egy kávét, vigyorogva mondja, hogy jó lett a kép Liptairól. Tisztára, mintha ráhúzná a farkára a kisgyereket, rámentetek a photoshoppal, hogy akkora lett neki, kérdi. Mi nem manipuláljuk a fotókat, ez egy hírlap, tényújságírás van, mondom.
Közben híre megy a fotónak, mindenki látni akarja, valaki kiteszi az üzenőfalra. Felbolydul az egész szerkesztőség, sustorognak egymás között, megy a röhögés, kimegyek, hogy abba lehet fejezni, munkára, lapzárta van, haladjanak, de Tihamér pont hozza a kész címoldalt. Erre mindenki körénk gyűlik, egymást taszigálva helyezkednek. Kezembe veszem a levonatot. Egy pillanatra hatalmas csend támad, ahogy ott összehajlunk, mi mind együtt, a Pusztatavi Városi Médiacentrum munkatársai. Egy pillanatra megáll az idő, és akkor a Bandi bácsi valahonnan hátulról megszólal, hogy ez eddig a legjobb címoldal, ami ennél a kibaszott lapnál készült, és akkor hirtelen mindenki egyszerre elkezd beszélni, és a Lovász Karcsi elüvölti magát, hogy Piros, baszd meg, Piros, és jó érzés önt el, mint egy nagy család, olyanok vagyunk mi itt egymásnak, és egy kicsit meghatódom, mert többen meglapogatják a hátam, hogy szép volt, főnök. Később Marcsi odajön hozzám és a fülembe súgja, hogy a Balogh Tibi azt terjeszti, engem ezért a fotóért ki fognak rúgni és ő lesz a főszerkesztő.
Másnap elkésem. A lapindító kilenckor kezdődik, már mindenki ott van. Hónom alá csapom a Hírmondó friss számát és kezemben egy csésze kávéval besétálok a tárgyalóba. Az újságot középre dobom és leülök az asztalfőre. Más a hangulat, mint lenni szokott. Feszültek, idegesek, látom az elkapott tekintetekből. Piros a szája szélét rágja, rámosolygok, de leszegi a fejét.
A friss Hírmondó ott hever a hosszú tárgyalóasztal közepén, a széle begyűrődött, mint egy szárnyaszegett madár, olyan az az újság. Reggel a vécén trónolva hosszan tanulmányoztam a címlapot, a széltől szélig húzott fotót Liptaival meg a kisgyerekkel, és ijedten láttam, hogy valami megváltozott az éjszaka folyamán, és az a fotó, amit guvadt szemekkel bámulok, már nem az a fotó, amiért Pirost bökdöstem az óvodában, egyáltalán nem olyan, mintha Liptai szopatná a kisgyereket. A kinyomtatott újságban a kemény fények pasztellesen ellágyultak, az idióta vigyor, amit az óvodában láttam az arcán, szelíd mosollyá, a dudorodó farok a nadrág gyűrődéseiben megbúvó árnyékká változott. A kissrác arcán pihenő kézből pedig nem fensőbbséges erőszak, hanem atyai gyengédség sugárzik, és – ami addig fel sem tűnt – Liptai fölött glóriaként ragyog egy ottfelejtett karácsonyi dísz. Olyan az egész, mint egy barokk szentkép, nem tudod róla levenni a szemed, még engem is átjárt valami különös melegség, ahogy néztem ürítés közben.
Ez már nem az az összeborulós címlap, mint ami tegnap volt.
A Hírmondóra tétova fénysugár esik, Liptai feje fölött a girlandokból rakott glória felragyog. A csönd hosszúra nyúlik, sűrűsödik. Meg kellene szólalnom, megdicsérni Pirost, de csak mellékesen, mintha Liptai fotója lényegtelen lenne, csak egy átlagos kép, semmi több. Megköszörülöm a torkomat. Kollégák, mondanám, de Lovász Karcsi félbeszakít. Jó ez a címlap, mondja, rendesen benyaltunk vele a képviselő úrnak, kapunk is érte valamit, vagy csak te. Hirtelen nem tudok mit mondani. Nem hiszem, Karcsikám, habogom, de a Balogh Tibi, mintha ott sem lennék, közbeszól, hogy mi az, hogy benyaltunk, nem nyaltunk be senkinek, csak készült végre egy jó fotó a térség országgyűlési képviselőjéről. Persze, teszi hozzá, az olyanoknak, mint ti, semmi se jó. Nekem csobogsz, kispatak, nekem csobogsz, kapja fel a vizet Karesz, apád nem lenne, sehol sem lennél. Kollégák, nem kéne, emelem fel a kezem, hogy csendet kérjek, de akkor meg Piros elkezd bőgni, hogy ő nem akarta ezt, csak én erőltettem, és megütöttél, pöntyögi, megütöttél a fejemen. Nem ütöttelek meg, tiltakozom erőtlenül. Közben Tibi visszaszól a Karesznak, hogy szállj le az apámról, hallod, de az meg csak mondja, hogy az apád egy senki, aki csak úgy lett valaki, hogy Liptai seggét nyalja, és látom, hogy a Tibi felszívja magát és azt mondja, hogy büdös cigány, mert Karesz tényleg egy kicsit barna bőrű, de nem cigány, legalábbis én nem tudok róla, és az már pattan is fel, hogy ugrik neki annak a másik baromnak, de akkor valami elszakad bennem és elkezdek üvölteni, hogy fogják be a pofájukat, különben kibaszok mindenkit, és akkor a döbbent csendben megszólal a Bandi bácsi, hogy Ferikém, így mégsem beszélhetsz a beosztottjaiddal.
De akkor nekem már mindegy. Mit képzeltek, verem az asztalt, hogy berakok egy olyan fotót, amin Liptai, itt elcsuklik a hangom, és majdnem kimondom, hogy szopat egy kisgyereket, de még idejében kijavítom arra, ami hátrányos helyzetben mutat be egy óvodáskorú kisdedet. Ezt pont így sikerül megfogalmaznom, és már menet közben rájövök, hogy ezt nem kellett volna, mert igenis egy olyan fotót akartam, ami úgy néz ki, mintha Liptai abuzálná a kiskölköt, és a többiek azért örültek tegnap, mert ők is azt látták bele, azért volt az a nagy összeborulás. De az tegnap volt, az már a múlt, és akkor a Tihamér megszólal, de olyan őszintén csodálkozón, hogy mi a baj azzal a képpel, és akkor rábámulunk, és leesik, hogy egyedül a Tihamérnak nem jött le a mögöttes tartalom, és még az is lehet, hogy ő buherált a fotón, csak, hogy még jobban nézzen ki. És akkor Karesz felpattan, hogy neki ebből elég, aztán a többiek is felállnak, és mire észbe kapok, már egyedül ülök a tárgyalóban.
(Folytatjuk)
