A magyar futball Európa élvonalában van, amennyiben a hivatásszerűen sportoló focisták létszámát a lakosság lélekszámához viszonyítjuk: az NB I és NB II a topbajnokságok, a Bundesliga, a Ligue1, a Premier League, a Seria A, a LA Liga és a Jupiler League után következik az egymillió főre vetített profik számában. Utóbbi liga a belga bajnokságot fedi, nem mellékesen az ország válogatottja vezeti az aktuális FIFA-világranglistát. De Belgium nem csak azért tekinthető laborországnak, mert válogatottja évek óta nagyszerűen és kiegyensúlyozottan szerepel, hanem azért is, mert lakossága majdnem megegyezik Magyarországéval: nagyjából egymillió lakossal laknak többen Belgiumban, mint nálunk, ám ott az első és másodosztályban mégis 149 labdarúgóval kevesebben élnek életvitelszerűen a profi fociból (Belgium: 723, profi, Magyarország: 872 profi).
A bajnokságokat nem csupán a benne szereplő klubok eredményessége okán lehet összevetni és rangsorolni: az is jellemző adat, amikor a profikat és az adott ország lélekszámát viszonyítják egymáshoz.
Magyarország esetében egyszerű kiszámolni, ha az NB I-ben és NB II-ben 872 profit alkalmaznak a klubok (forrás: Transfermarkt), akkor az a tízmilliós (egész pontosan 9,8 milliós, de felfele kerekítettünk) lélekszámhoz viszonyítva 87 hivatásos labdarúgót jelent egymillió emberre vetítve. A nyolcszor nagyobb népességű és eredményesség terén összehasonlíthatatlanul veretesebb Németország 1040 labdarúgót fizet a Bundesliga első- és másodosztályában, vagyis a profik létszáma a két országban nagyságrendileg ugyanakkora. Németország ugyan nyolcszor nagyobb és népesebb Magyarországnál, de még sincs ott nyolcszor annyi profi. A különbség mindössze 168 focista…
Ugyanakkor az is igaz, hogy ebben az aránypárban döntő a lakosság lélekszáma, minél kevesebben lakják az adott országot, annál nagyobb lesz a hányados. És ezt nem nagyon tudja kikerülni semelyik kevesebb lakossal rendelkező ország, jelesül Magyarország sem, hiszen lényegében ugyanakkora infrastruktúrát kell fenntartani, mint egy 80 milliós lélekszámú országnak. Ha nem így lenne, akkor négycsapatos bajnokságot kellene rendezni, ami nyilván nem bajnokság.
Ugyanakkor a térség országaihoz viszonyítva sem jobb a helyzet: Ausztriát (792), Horvátországot (715), Szlovákiát (738) is megelőzi a fizetett labdarúgók számában Magyarország (872). Egyedül Szerbia lóg ki, ott még a magyarnál is több a profit fizetnek (912-öt).
Horvátország a lista utolsó helyezettje a lélekszámhoz viszonyított összevetésben, de ott mindössze négymillió ember lakik, ám ezt az eredményességgel ellensúlyozza: a horvát produktum önmagában cáfolja azt a visszatérően hangoztatott magyar edzői és klubvezetői véleményt, hogy Magyarországon azért nincs minőségi futball, mert kicsi a merítés. Horvátországban a magyarországi lélekszám kevesebb mint fele él, ám ennek ellenére legutóbb világbajnoki döntőt játszhatott (2018., Franciaország 4-2-re verte).
A profik szerepeltetésének kulcsa persze a finanszírozás: nevezetesen az, hogy az adott bajnokság vajon képes-e annyi támogatót mozgósítani, hogy a tulajdonosoknak érdemes legyen üzemeltetni a klubot, és a csapat pozitív szaldóval zárja az évet.
Magyarország ebből a szempontból unikum: elenyésző számú együttes képes valóban piaci alapon szerzett szponzort felmutatni, ilyesmire a 12 csapatos NB I döntő többsége képtelen. A gazdaságilag életképtelen klubokat viszont ilyen-olyan formában bújtatott állami támogatással segíti ki a hatalom. Ennek kiugró példája a durván túlárazott közvetítési jogdíj: az adófizetők pénzéből működő köztévé 9,835 milliárd forintot fizet szezononként, vagyis a magyar bajnokság közvetítése egyetlen idényben többe kerül, mint amennyi a BL három éves közvetítése. A 2025-ös szezon végéig érvényes szerződés szerint négy idény alatt több mint 39 milliárd forintot fizet majd az MTVA a magyar szövetségnek a közvetítésekért. Ekkora összeg egy piaci alapon működő televízió esetében értelmezhetetlen, hiszen a valós értéknél nagyságrendekkel magasabb az ár.
Ugyanakkor ide sorolható az állami közmű- és gigacégek megjelenése is a hirdetési piac labdarúgást érintő szegmensében, ami sokkal inkább politikai akaratot tükröz, mintsem a klasszikus közgazdasági fogalmak mentén működő szponzorációt. Ráadásul a liga a jegybevételekkel sem kalkulálhat, alig van olyan klub, amelyiknek költségvetésében a bevételi oldalon igazán érzékelhető összegként jelentkezne ez a tétel. Az átlagos fordulónkénti nézőszám háromezer fő körül van, ha a Ferencváros mérkőzését kivennénk minden héten az összesítésből, kétezer eladott jegy körül lenne a meccsenkénti középérték. Legalább féltucatnyi NB I-es klub van, ahol a jegybevétel nagy részét vagy akár teljes egészét elviszi a rendezési költség, ebből bevétel nem képződik. Ha így nézzük, akkor már a professzionális NB I puszta léte is kérdéseket vet fel, hiszen a gazdasági élet semelyik szegmenségeben nincs olyan vállalkozás, amelyik úgy akar Európa legjobbjaival rivalizálni, hogy eközben semmilyen minőségi paraméterben vagy élvezeti értékben nem ér fel a nyugati konkurenciához.
