Látni kellett volna a feleségem fejét, amikor először mondtam, lemegyek a kocsmába sportolni. A reakcióját most nem idézném szó szerint, cirka az volt a lényege, hogy ennyi év után ne nézzem már teljesen hülyének. Mondtam, drágám, nem nézlek, de tényleg sportolni megyek. Ez a kis privatizálás talán hűen leképezi, hogy milyen és mekkora utat járt be Magyarországon a darts.
Az egy évtizede még a vendéglátóipari üzemegységekben a flipperek és a nyerőgépek mögötti elfekvőben megtűrt dartstáblák úri huncutságnak tetsző műfaja kivívta az elismerést: ma már tömegeket ültet a képernyő elé, és itthon is tömegek játsszák. Sőt, a flipperek és a vesztőgépek kikopásával országszerte nyílnak az üzleti modelljüket kifejezetten a dartsra építő klubok.
Eközben a sportág külföldi nagyságai rocksztár státuszba emelkedtek, és nem csak kivétel nélkül tetovált al- és felkarjuk okán. A show kitermelte saját megjelenési formáját, himnuszát, kultuszát. Egyenesen kultuszt teremtett. És persze egyéniségeket. Akik ebben a kultúrkörben a hiperszonikus népszerűségnövekedés miatt a világ rengeteg pontján szívesen látott és jól megfizetett sztárokká léptek elő. De mitől ilyen robbanásszerű a darts terjedése a világban és persze Magyarországon? Öt pontban szedtük össze a válaszokat.
1. Nem egy öttusa, lényegében nincs eszközigénye, olcsósága mellett pedig egyszerűsége is fontos: 501-ről kell lefele haladni, aki előbb lenullázza a számsort, nyer egy leget. Az már a helyi szabályrendszertől függ, hogy egy szett hány legből áll, és hogy hány szettet kell fogni a győzelemhez. A hétfő éjszaka zárult londoni világbajnokság első két fordulójában három szettet kellett nyerni a győzelemhez, a döntőben viszont már hetet (a fináléról keretesünkben emlékezünk meg).
2. Rengeteg embernek szimpatikus, hogy a dartsban nem kitenyésztett atléták, hanem ötvenes, elhízott palik a sztárok. A vb-n szinte bármelyik párra illik ez a leírás, ami azt az üzenetet közvetíti a képernyő előtt chipsezőnek: akár belőlem is lehetne világbajnok… Persze ez messze nincs így, hihetetlen képességek, biztos kéz, kötélidegek és jeges nyugalom egyaránt a feltételrendszer minimumát jelentik. És sokszor még ez sem elég a győzelemhez. A hivatásos licencet kiérdemlők napi hat-nyolc órát állnak a tábla előtt. Annyit edzenek, mint bármelyik olimpikon.
3. A darts nem lovaspóló, ahol az arisztokrácia kesztyűben fogja még a pezsgőspoharat is. Ez a középosztály vagy éppenséggel a munkásosztály játéka. A darts sztárjainak sokasága érkezett ebből a közegből, ezért a sokadalom önmagához közel érzi őket, akikkel lehet azonosulni. Phil Taylor, a már visszavonult tizenhatszoros világbajnok is egy kocsmában kezdett Stoke-on-Trentben, ahol először sörért dobált. De ez már egy jó szakasz volt életében, mert egyébként döbbenetes lakhatási körülmények között nőtt fel. A család tagjai fémhulladékot gyűjtöttek, nem volt saját áramuk, ezért a szomszédtól húztak át egy illegális vezetéket. Taylor 15 évesen otthagyta az iskolát és heti 9 fontért dolgozott egy gyárban. Tizenegy évvel később fedezték fel egy kocsmában, akkortájt épp vécélehúzókhoz gyártott kerámiafogantyúkat heti 50-70 fontért. Tizenhatszoros világbajnokként és gazdag emberként vonult vissza. Taylor három éve játszott utolsó döntőjét elvesztette, legyőzője Rob Cross volt, aki két évvel korábban még villanyszerelőként dolgozott. Példájuk nyilván rengeteg embert inspirál azóta is.
4. Kezükbe vették a sorsukat: a 90-es évek derekán néhány játékos megelégelte, hogy a vb-ket addig szervező brit szövetség nem sáfárkodik jól a televíziós közvetítésekkel és a jogdíjakkal. Pontosan azt lépték meg, amit korábban a profi teniszezők az ATP megalakításával vagy éppenséggel a Forma-1 csapattulajdonosai, akik Bernie Ecclestone vezetésével csavarták ki a kereskedelmi jogokat a nemzetközi Automobil Szövetség kezéből. Onnantól saját ügyeiket maguk intézik, és ez mintegy garantálja, hogy nem körön kívül, hanem azon belül osztják szét a megtermelt javakat, melyekből csak az részesül, aki hozzátesz a show-hoz.
5. Fordulatos. Szinte nem volt a vb-n olyan meccs, amelyiken ne lett volna a magyar női kézilabdázást idéző hektikus hullámzás. Csakhogy itt akár percenként fordult a kocka, a csont nélkül elvesztett leg után simán javított szinte bármelyik versenyző. Teljesítményük egyszerre volt a pillanat művészete, az idegek harca, a koncentráció csúcsa. Köszönjük!
