Kicsiny falu még kisebb utcájában, annak is a legvégén történt, hogy egy zimankós, ködös november eleji napon egyszer csak kihunyt az utcai lámpa fénye. Elsötétült az árokpart, elvesztették korábbi sziluettjüket a szilvafák, amelyek az idén szűken mérték a termést. Kicsi volt a gyümölcs és „savankás”, ahogy errefelé mondják, még pálinkába se igen alkalmas. Szebb őszelőkön kilószám lehetett szedni az édes, szottyos, útszéli fajtából valót, amit a tősgyökeres falusiak nem is tartanak szilvának, nem véletlenül adják neki a „nemtudomka” és a „fosóka” neveket: magjától nem válik, héja vaskos, nehéz szétzúzni még botmixerrel is. Fekete paplan borult a szilvafák mögötti legelőre, nem sejlett már fel a lámpa félhomályos takarásából a szőlődombokra vezető keskeny ösvény, nem látszódtak messziről a dombba simuló hétvégi házacskák sem.
Csodásnak is mondhatnánk e fényszennyeződéstől mentes tájat, ha nem lennének házak errefelé, kisgyerekesekkel, nyugdíjhoz közelítőkkel, egyedül élőkkel. Itt nem divat a mozgásérzékelő kültéri világítás, elvégre szarvas, róka, őz, sőt, olykor még ló is tekereg errefelé, kész villódzás lenne az éjszakai utcakép, már ha valakinek lenne kedve kitekinteni ilyenkor a lehúzott redőnycsíkok mögül, főleg, ha nincs gyanús zaj, legfeljebb a szokásos kutyaugatás. De az utcai közvilágítás mégiscsak egyfajta biztonságot jelent az errefelé élőknek, megszokták, hogy van, ha már oly sok minden nincs faluhelyen amúgy. Hasznos dolog egy ilyen lámpa, az ember például nem esik be a kapubejáróból az árokba, ha lát némi fényt. Régebben nem is volt baj a világossággal, kis pléhtető alatt meleg fényű izzók mutattak pásztát, épp oda, ahová kellett, s épp annyira, amennyire. Ám a fejlesztés e kicsiny falut sem kerülte el, jött az új, állítólag modernebb és takarékosabb közvilágítás. A köznyelv, de legalábbis annak cizelláltabb, a magyar szavakat még a helyükön kezelő rétege persze azonnal új nevet talált a beruházásra, leleményes a falusi ember, könnyen alkot megfelelő szavakat.
Vejlámpának nevezték el e könnyen romló csodákat, így emlegetik egyre sűrűbben azok is, akik úgy mennek bele lassan az év utolsó napjaiba, hogy világosságot csak remélhetnek. Igaz, telefonáltak tucatszor, sőt még panaszos levelet is írtak, és lám, valóban a hatodik hét elteltével kijött egy kis furgon, rajta két szakival, felmásztak a lámpaoszlop tetejére, majd lefényképezték és regisztrálták, mi lehet a baj. Bajszuk alatt dörmögve még hozzátették, hogy régebben mindig volt náluk pótizzó, kicserélték volna íziben az elromlott alkatrészt, de ehhez nem nyúlhatnak, mostanság új idők járnak, hosszan kell papírozni ügyeket, másik cégnek lejelenteni a bajt, aztán jönnek, ha jönnek, valamikor.
Falusi ember ilyenkor már csak legyint, legföljebb sercint egy jó nagyot a csipkebokrok felé, hisz egyre inkább hozzászokik, hogy ami eddig működött, az már nem működik, ami világos volt, annak fénye kihuny, és lassan nem marad más hátra, csak a mindent beborító, nagy fekete sötétség.