Köztársasági elnökként utolsó évbúcsúztató-évköszöntő beszédét tartja ma Áder János. Amivel nem az az igazi a baj, hogy az előző kilencből egyetlen önálló gondolatot sem tudnánk felidézni. Hanem az, hogy ugyanez igaz az immár tizedik éve tartó elnöki időszakra is.
Pedig az utolsó beszédnél nincs jobb alkalom a számvetésre. Hogy az Orbán köpönyegéből és a Fidesz-tartalékból előrántott államfő – akinek a klasszikus méltatlansági ok miatt távozott, a morális és szellemi alkalmatlanság minden ismérvével rendelkező Schmitt Pál után nagyon könnyű lett volna maradandót alkotnia – az első öt évében nem csinált semmit, csak a papírforma volt. Igyekezett megszolgálni a bizalmat – formálisan az őt megválasztó (és potenciálisan újraválasztó) többségét, a valóságban Orbán Viktorét. Tette, amit elvártak tőle; ezt az egyszerű elvárásrendszert írtuk le fentebb a „semmi” kifejezéssel. Mondhatni, felnőtt a Schmitt Pál-i mércéhez: nem fék volt, hanem a társadalomromboló gépezet egyik apró alkatrésze – meg is kapta érte a jutalmát.
Éppen ez a jutalom, a második öt év az, amivel Ádernek nehéz lesz elszámolnia. A második ciklus, amelynek már nem az újraválasztás, hanem a politikai örökség volt (vagy inkább lehetett volna) a tétje. Azok a vezetők (szmájli), akiknek még egy-két évtized múlva is emlékszünk a nevére, ilyenkor szokták megvalósítani a saját agendájukat. Tartunk tőle, hogy Áder János is ezt tette: azért ennyire üres, érdektelen és tartalmatlan az elnökségének második fejezete (is), mert a párt, illetve a pártelnök igényeinek kiszolgálásán túl nem is volt semmilyen egyéb személyes célja vele.
Schmitt Pálról a csalás és a pozícióbitorlás emléke maradt ránk, Áderről még annyi se. A politikával intenzívebben foglalkozóknak is csak az jut majd róla az eszükbe, hogy némán asszisztált végig tíz olyan évet, amelyben a kormány a rendszerváltás előtti szintig gyalulta vissza a magyar környezet- és természetvédelmet – az egyetlen közpolitikai területet, amely a búcsúzó elnöknek (állítólag) tényleg fontos volt.