„Mekkora kretén egy család – morogta Laura”, s epés kifakadása a mű középpontjában lévő Hildebrandt–famíliára vonatkozik. Jóllehet, az arrogáns lány elég negatív figura, véleménye pedig súlyosan elfogult, ám ennek ellenére nem teljesen alaptalan. A szülők kapcsolata ugyanis régóta a képmutatásra épül, egymáshoz mélyen őszintétlenek. A férj – egy pap – minden erejét és energiáját annak szenteli, hogy összejöjjön egyházközsége csinos hölgytagjával. A feleség pedig egykoron őszintétlenül adott számot leendő társának a meghökkentő lánykori bonyodalmairól. A három nagyobb gyerek (összesen négyen vannak) egymáshoz és a szülőkhöz fűződő viszonya enyhén szólva is konfliktusokkal teli, a családon belüli stílusuk szokatlanul durva, ridegen kíméletlen, a tapintatot hírből sem ismerik. Tényleg nem túl rokonszenves társaság.
A Keresztutak egy tervezett trilógia első része (a fordítás Pék Zoltán munkája), melyben Hildebrandték története – a retrospekciók révén – valamikor a múlt század harmincas-negyvenes évei táján, a leendő szülők gyermekkorának felelevenítésével, majd összekerülésük megidézésével kezdődik, s a hetvenes évek elején zárul. Családregény – az egyetemes irodalom régóta népszerű epikaváltozata. Franzen művének szembeszökő különössége az lehet, hogy a benne megjelenített família tagjainak életeseményei, örömei és bánatai, erényei és hibái, konfliktusai – nagyon amerikaiak. Méghozzá nem a közhelyeinkben élő képek szerint ilyenek. Heller Ágnest idézzük: „az európaiak meg vannak győződve róla, hogy az amerikaiak ostobák, csakhogy ez koránt sincs így. Vallásosak, ez igaz, de egyáltalán nem ostobák. Az egyházak is közösségek. Azok közül is sokan járnak templomba, akik nem kimondottan vallásosak, hiszen a templomban részt vehetnek a közösség életében”. Franzen regénye éppen e vallásosság és közösségiség tekintetében tűnik kivételesen amerikai műnek. Ami egyszersmind azt is jelenti: a mű befogadása során lehetnek zavarba ejtő pillanataink.
„Téged nem aggaszt, hogy halálos bűnt követünk el” – kérdezi szex után a fiatalember. Majd miután később a kedvese töredelmesen bevallotta, hogy találkozásukkor már nem volt érintetlen, teljesen összeomlik. A narrátor ekként jellemzi hőse lelkiállapotát: „Amióta megismerkedtek, nagyon keveset imádkozott, de most folytatta, Isten elé tárta a helyzetet, és megkérdezte, mi a szándéka.” Persze, Russ papnak tanult, ennyiben érthető, hogy a normákat (ekkor még) fundamentalistán kezeli. Ezzel együtt is a partnere szüzességhiányát Istennel megkonzultálgató figura – a spirituális és a profán ennyire közvetlen összekapcsolásával – a modern európai irodalomban inkább csak groteszk vagy szatirikus alak lehetne. (Franzen művében e kettősség ironikus ábrázolásának ritka példája, amikor Becky, a család lánygyereke áhítatos istenvíziójának korgó gyomra vet véget.)
Másik változat ugyanerre a regénybeli slágertémára: Becky a múlt század hetvenes éveinek elején (amikor már zenitjén volt a hippi mozgalom), Chicago egyik kertvárosában azon tanakodik, le szabad-e feküdnie a kedvesével. Ismét a „mindentudó” elbeszélőt halljuk: „Most, hogy fogamzásgátlót szerzett, felötlött benne, hogy ha tartózkodik attól a férfitól, akit szeret, az önmagában nem hiúság-e. Talán Isten nem akkor mutatkozott meg előtte, amikor a padlón volt? Paradox módon nem keresztényibb cselekedet-e, ha megalázkodik, elfogadja, hogy ő is olyan lány, és odaadja az ékkövét?” Ez az eszmefuttatás eleve mesterkélt, ráadásul képmutató, maga a zárófordulat pedig kínosan emlékeztet a tarka füzetregények világára.
Nem kevésbé meghökkentő a nagyfiú, Clem patetikus közösségi elkötelezettségének megnyilvánulása: ugyancsak a hetvenes évtized elején (a Hair, a „make love not war” klasszikus érájában) megszakítja felsőfokú tanulmányait, hogy elmehessen harcolni Vietnámba. Valami merőben elvont, életidegen szolidaritáseszme jegyében cselekedve eltekint tette nagyon is konkrét erkölcsi tartalmától. Arról nem is beszélve, hogy akkor kívánja a távoli országban a hazát szolgálni, amikor már gőzerővel folyik a csapatkivonás, s voltaképp a legszélsőségesebb héják kivételével mindenki felfogta, akár elismerte nyilvánosan, akár nem, hogy ez az egész – úgy, ahogy van – értelmét vesztett ügy. Persze, a regényben egy „páváskodó seggfej” a háború elleni tiltakozás szószólója. Mintha tükörvilágban, valami másik, nem igazán vonzó Amerikában lennénk.
A cselekmény jelentős hányada az egyik kertvárosbeli templom ifjúsági egyletének (Keresztút a neve) élete körül zajlik. Ez az intézmény, mint erre Heller Ágnes-idézetünk is utal, valóban multifunkcionális jellegű: egyszerre tölti be ugyanis a szabadidőközpont, a nevelési tanácsadó, a cserkészmozgalom funkcióját. Úgy kapcsolódik a nagy egyházhoz, hogy megőriz valamit a kicsiny szekták túlfűtött, informális kollektivitás-élményéből. S a szerepkör tágulása során az eredendő küldetés egyre halványul: a kamaszok itt is drogoznak, szexelnek, buliznak.
A regénykedvelő amerikai olvasó szükségképp a maga kulturális szocializációjának megfelelően olvassa Franzen hatalmas művét, s nem is nagyon érti, min csodálkozunk. Mint tudjuk, „lélektől lélekig” is roppant bonyolult út vezet. Hát még a különféle kultúrák között.
Infó:
Jonathan Franzen: Keresztutak
Fordító: Pék Zoltán
21. Század Kiadó, 2021
