– A Fejér megyei Dégen nőttek fel. Hogyan emlékeznek vissza ezekre az évekre?
Verebics Katalin: – A dégi gyerekkor különleges időszak volt. Akkoriban édesapánk volt a község polgármestere, aki nagy hangsúlyt fektetett a helyi kultúrára. Az ő vezetésével újították fel a Festetics-kastély angolparkjában található Hollandi-házat. A szintén dégi kötődésű Fehér László képzőművész segítségével sikerült ide elhívni híres alkotókat, többek közt Kokas Ignác, Kass János is kiállított itt.
Verebics Ágnes: – Édesanyánk pedig rajztanár volt, tőle is sokat tanultunk. Igaz, amikor Katival Székesfehérvárra mentünk középiskolába, őt anyukánk grafika szakra íratta be, engem meg textilre, mivel nem nézte ki belőlem, hogy megvan a tehetségem a festéshez. Aztán az egyetemen erre korán rácáfoltam. Amúgy a textilekhez máig vonzódom. Van egy egész gyűjteményem.
V.K.: – A szüleink engem nagyon tehetségesnek tartottak, és folyamatosan azt plántálták belém, hogy a grafika irányába kell indulnom. Így nem is próbáltam mást.
– Milyen volt gyerekként a kapcsolatuk?
V. Á.: – Már a kezdetektől konfliktusos. És ez azóta sem változik. Az ismerősök állandóan kérdezgetik, hogy mikor oldjuk már fel a viszályunkat, de az lehetetlen. Néha persze elvagyunk egymással, de többnyire kaotikus a viszonyunk. Ezért is adtam a legutóbbi, 2020-as közös kiállításunknak a Permanens konfliktus címet.
V. K.: – A probléma oka a személyiségünkben rejlik. Én gyerekként eleinte bátor voltam, aztán visszafogott lettem. Áginál ez fordítva történt. Ő kezdetben magának való volt, aztán bevadult.
V. Á.: – Az viszont közös bennünk, hogy mindkettőnknek jó a fantáziája. Én gyerekként történeteket találtam ki, azzal szórakoztattam másokat.
V. K.: – Én meg az udvarunkban egyszer felépítettem egy objektet. Talált tárgyakat használtam, az eredmény olyan lett mint egy ready-made installáció. De apukám nagyon haragudott érte. Le kellett rombolni.
– Hogyan dolgozzák fel, hogy külön-külön elismert festők, a szakma olykor mégis párosként hivatkozik önökre?
V. Á.: – Néha jó ütőkártya, néha iszonyú hátrány. Az is előfordul, hogy nehezen tudunk örülni egymás sikereinek. Féltékenyek, irigyek leszünk egymásra.
V. K.: – Vagy éppen rivalizálunk. Mi nem az a testvérpár vagyunk, akik nagyon segítenék egymást. Még a mindennapokban sem. De ez nem baj. Az idő sok mindent megold.
– Noha mindketten önarcképeket festenek, vagy mások arcképeit, a műveik mintha két külön világot ábrázolnának. Miben különbözik a stílusuk?
V. Á.: – Nálam jelen van a horror és a groteszk, de csak a felszín alatt. A képeimnek általában sötét a hangulata, a rajtuk szereplő emberi vagy állati testek pedig sérültek, töredékesek. A tökéletes engem untat. Régebben olyan önarcképeket festettem, mintha a fejekről le lenne nyúzva két réteg bőr. Most egy fokkal visszafogottabb vagyok. Félek is tőle, hogy ellágyulok.
V. K.: – Én a grafikából érkeztem a festészet világába, így rám elsősorban a rézkarcok, a linómetszetek és a japán shunga metszetek voltak nagy hatással, például Kitagava Utamaro erotikus képei, melyek között vannak pornográfak is. Sőt, előszeretettel vadásztam antikváriumokban olyan könyveket, melyekben fekete-fehér fotókon szerepeltek pikáns jelenetek a XIX–XX. századból. A képeimre erős szexualitás jellemző, amit elsősorban a vonalvezetéssel teremtek meg. Szeretem a lélek drámáját vagy a magánéletet a testi ábrázoláson keresztül megmutatni.
– Kik a legfőbb inspirációik?
V. Á.: – A testábrázolás szempontjából Francis Bacon és Jenny Saville festészete tett rám nagy hatást, ők nyersen és extrémen mutatják be az emberi testet. Olyan erőt érzek a képeikben, amit keveseknél. Emellett a műveimben gyakran idézem a kilencvenes évek populáris, alternatív filmes és videóklip-esztétikáját, a húszas évek némafilmjeinek rendkívül erős arcmimikáját, de konkrét rendezők is hatnak rám, mint Wes Anderson, David Lynch vagy Jorgosz Lantimosz. Mindhármuk filmjeinek szeretem az abszurd világát. Sőt, Wes Anderson azért is izgalmas, mert három éve Bécsben rendezett egy kiállítást, ahová groteszk tárgyakat hozatott az innsbrucki Ambras Kastély csodakamrájából (Wunderkammer). Erről akkor lemaradtam, de idén végre eljutottam a kastélyba, ahol láttam mindenfélét: plafonról lógó krokodilt, portrét szőrös arcú emberről és nőknek készült páncélszoknyát.
V. K.: – Rám Lucian Freud festőművész, Sigmund Freud unokája hatott. Szeretem, ahogy visszaadja meztelen modelljei testét, azok hússzerűségét, à la nature. Elképesztően realisták a művei. 2013-ban háromszor is megnéztem Bécsben a kiállítását, a 2015-ös tanári szakdolgozatomat pedig róla írtam. Amúgy Freud egyik kedvenc festője Rubens volt, aki szintén szeretett dús testű, meztelen nőket festeni. De ugyancsak hat rám az egyiptomi művészet tárgyi kultúrája és népviselete. A férjem, Abouelnaga Mohamed képzőművész Kairóban él, és a lányunkkal, Fridával gyakran meglátogatjuk. Legutóbb Egyiptomban a Szíva-oázis ihletett meg, amit jövőre fogok ötödszörre megnézni. Elképesztő ereje van. Amikor megláttam, olyan érzés fogott el, mintha visszarepülnék a múltba.
– Milyen a viszonyuk a klasszikus európai művészethez?
V. Á.: – Engem leginkább Bernini márványszobrai fognak meg, különösen a Szent Teréz eksztázisa, melyet 2010-ben láttam, amikor Rómában voltunk Katival ösztöndíjasként. Ahogy a nőalak az ég felé tekint, a befogadó egyszerre érzi át a belső vívódását és a transzcendens iránti vágyódását. A szobor jellegzetes tekintete több képemen is visszaköszön. Mostanában furamód a flamand festészet hat rám, elkezdtek érdekelni az apró részletek, miközben mindig is nagyvonalú, hanyagul elfolyó képeket készítettem. A XVII. században alkotó Jan Fyt állat- és csendéletfestő hatására a közelmúltban én is festettem egy horror kisállat-határozót. Van rajta denevér, nyúl, vakond, medveállatka és egy nyitott hasú béka, amit Hieronymus Bosch a Gyönyörök kertje című képéről kölcsönöztem.
V. K.: – Én a mai napig imádom Michelangelót, nemcsak a művészetét, az elhivatottságát is. Elképesztően sokat alkotott.
– Már elismert festőként milyen útravalót adnának a fiatal alkotóknak?
V. Á.: – Hogy a látszat ellenére a festészet kemény szakma, a diploma után nehéz felszínen maradni. Egyrészt fontos a tehetség, másrészt képben kell lenni a trendekkel és a művészeti közeggel, de semmiképp sem szabad utánozni azokat. A festő legyen önazonos. Harmadrészt, jókor kell lenni jó helyen. Ez utóbbi viszont bosszantó, hiszen nem mindegy, mikor születtél, milyen korszakban alkotsz, milyen emberek vesznek körül, és kik visznek be a galériákba.
– A közösségi médiában sorra bukkannak fel a fiatal képzőművészek, akik folyamatosan posztolják a legújabb műveiket. Egy ilyen képlavinában hogyan tud egy művész kitűnni?
V. K.: – Ha valaki sok pénzt fizet reklámra, biztosan ki fog tűnni, mert többen látják a képeit. Iszonyú menedzselés kell ahhoz, hogy az ember mindig szem előtt legyen. Ez régen is így volt, csak kevesebb médiajelenléttel.
– A híres New York-i graffitiművész, Basquiat viszont a nyolcvanas években a semmiből érkezett a galériák világába.
V. Á.: – Igen, de ő tényleg jókor volt jó helyen. New York a nyolcvanas években pezsgő kulturális közeg volt. Persze nem mondom, hogy könnyű volt neki, de olyan fontos emberekkel találkozott, mint Andy Warhol.
– Milyen érzés, amikor új kiállításuk nyílik, és az emberek először látják a műveiket?
V. Á.: – Egy megnyitó számomra olyan, mintha mindenki előtt meztelenül állnék. Mindig félek, ki mit fog reagálni. Észrevettem, hogyha csak egy kicsit is változtatok a stílusomon vagy a témáimon, a nézők egyből megzavarodnak. Nem azt kapják, amit megszoktak tőlem.
A művészettörténészek meg gondban vannak, hogy az új képeket nem tudják hova besorolni. Bevallom, én egyre kevésbé élvezem a megnyitókat. Nemrég le is mondtam egyet.
V. K.: – Lehet, hogy a Covid miatt elszoktunk a megnyitóktól. Bár nemsokára, január 8-án lesz egy közös tárlatunk Kápolnásnyéken, a Halász-kastélyban. A közönségtől amúgy az a legjobb visszajelzés, ha megveszik a képeinket.
V. Á.: – Én sokkal jobban élvezem, ha valaki feljön a műtermembe, ami az én kis személyes territóriumom. Ha kell, én végigvezetem a műveimen. Kap egy kiállítást meg egy tárlatvezetést.
– Egyes képeiken nemcsak az arcuk, de meztelen testük is megjelenik. Milyen érzés így kitárulkozni?
V. Á.: – Egy festő számára ez kézenfekvő, hiszen a hozzá legközelebb álló modell saját maga. Korábban én is dolgoztam más alanyokkal, de bizonyos beállásokat, pózokat szeretek magam eljátszani. Másrészről a meztelen testet, az izzadó bőrt izgalmas festészetileg ábrázolni.
V. K.: – Engem eleinte nem is a bőr izgatott, hanem a test körvonalai, a sziluettje. Aztán ahogy egyre inkább elmerültem a festészetben, úgy az emberi bőrt is kezdtem felfedezni. Hamar kiderült, hogy nem is olyan egyszerű festékből kikeverni a színét, főleg, hogy az minden embernél más. Szerepelni pedig én is szeretek a képeimen. Megfestettem már magam meztelenül, hol kisebb, hol nagyobb részletekben. Azt vallom, ha valakinek van kisugárzása, akkor miért ne éljen vele?
