„English is the world’s most important language.” Az angol a világ legfontosabb nyelve. Ezzel a száraz ténymegállapítással kezdődött a Quirk-féle nagy angol nyelvtan 1972-es első kiadása. Hiába volt kiváló és monumentális munka, ez a kezdőmondat világszerte óriási felháborodást váltott ki. Pedig Quirk és munkatársai rögtön utána elmagyarázták, hogy mit kell érteni „legfontosabb” alatt: nem a legszebb, nem a legjobb, nem a legszentebb, nem a leggazdagabb irodalmú, nem a legősibb – egyszerűen csak a legfontosabb. De hiába: számos olvasónál a „legfontosabb” kiverte a biztosítékot, s ezért az átdolgozott kiadásban már át kellett fogalmazni olyanformán, hogy az angolt „általában elfogadják” a világ legfontosabb nyelvének (generally acknowledged). Ezzel talán le lehet csillapítani a könnyen sértődőket (hiszen például én is vallom, hogy a világ legfontosabb nyelve a magyar), de legyünk őszinték: Quirkéknek már az első kiadásban is igazuk volt. Például ha egy gonosz varázsló hirtelen kitörölné mindenki agyából az idegen nyelvként tudott angolt, azzal több kárt okozna az emberiségnek, mint bármely más idegen nyelv eltörlésével.
Az angol szerepe ma az, amit a „lingua franca” szakkifejezéssel jelölünk. A lingua franca valamely nép nyelve, amelyet számos más nép használ az egymás közti gondolatcserében, méghozzá olyan helyzetekben is, amiknek az eredeti nyelvtulajdonoshoz nincs köze. Ezért nem nevezzük a kínait lingua francának (miközben több anyanyelvi beszélője van, mint az angolnak), és az oroszt sem, mert igaz, hogy számos nem-orosz nép használja egymás közti kommunikációra, de ezeknek mind közük van Oroszországhoz, kulturálisan vagy földrajzilag vagy katonailag. Viszont igazi lingua franca volt sokáig a latin, aztán a francia, aztán a német. Még gyerekkoromban, ha az ember bement egy szállodába Krakkóban, Debrecenben vagy Temesváron, természetes volt, hogy a portáshoz németül szóljon s az is tudjon németül válaszolni. Ma ugyanezt a funkciót az angol látja el.
A második világháború után dőlt el, hogy az új lingua franca az angol lesz az addigi kettő: a német és a francia helyett. Az angol nyelv térnyerése elsősorban az Egyesült Államoknak volt köszönhető. A németek lenullázták a renoméjukat, elveszítettek számos területet, és a beszélők száma is szörnyűségesen megfogyatkozott. A franciáknak – bár győztesként tartjuk számon őket – a politikai, gazdasági ereje megroppant. Két igazi győztes volt: az angolok és az amerikaiak, s ők mindketten az angolt használták. A harmadik győztes, a Szovjetunió esetében nem merült föl, hogy az orosz nyelvet a szovjet birodalmon kívül is használják, sőt még a kelet-európai megszállt államok között sem lett igazán bevett kommunikációs eszköz az orosz.
A hatvanas években a Váci utca elegáns boltjainak kirakatában ott volt az „English spoken” (Beszélünk angolul) táblácska – ma ez inkább mosolyt szülne: még szép, hogy tudnak angolul a sétálóutcai boltok, jó hogy azt nem írják ki, hogy elektromos világítás van az üzletben. Nem is tudom, mikor kérdeztem utoljára azt, hogy „Do you speak English?” (Beszél angolul?) – az ember elkezd angolul beszélni, aztán legföljebb kiderül, hogy nem értik. 1963-ban angolul jól tudó gimnazistaként elkísértem apámat, aki akkor a pesti Opera igazgatója volt, Angliába, hogy ottani tárgyalásainál segédkezzek mint tolmács; ő ugyanis nem tudott angolul. Miért is tudott volna, hiszen az ő világában (1904-ben született) az angolnak még nem volt jelentősége egy zenés színházi ember életében. Tudott olaszul, németül és franciául, ez tökéletesen elég volt. Angliában is elég volt, ugyanis tárgyalásai során nem találkozott olyan partnerekkel, akik e nyelvek valamelyikén (vagy mindegyikén!) ne tudtak volna, így rám mint angol tolmácsra nem volt szükség. Ez ma nem így lenne, egyfelől mert a mai angol tárgyalófelek aligha tudnák ezeket a nyelveket, másfelől mert ma egy kelet-európai operaigazgató már tudna angolul.
A világhatalom rangjáról lassan regionális hatalommá visszacsúszó Nagy-Britanniának az angol nyelv igazi kincsként hullott az ölébe: a 60-as évektől kezdve óriási exportcikk lett belőle. Egyrészt úgy, hogy mindenütt a világon használni kezdték és vásárolták az angol nyelvkönyveket, szótárakat, valamint tanárokat alkalmaztak, másrészt úgy, hogy Angliába tömegével jöttek a nyelvtanulók hosszabb-rövidebb kurzusokra, angoltanárok jöttek továbbképzésre, és mindenféle diákok mindenféle képzésre, hiszen az angol nyelvű oktatást különösebb nehézség nélkül értették. A londoni színházak (legalábbis a járvány előtt, és remélhetőleg majd a jövőben is) bízvást számíthattak telt házakra az angolul jól-rosszul tudó külföldieknek köszönhetően.
Persze mindig is lesznek ennek a nyelvnek elemei, amelyeket csakis az angolok értenek, amiket szorgosan meg kell tanulni, ha tényleg az ő nyelvüket akarja érteni-használni az ember. Még az amerikaitól is csak kevéssé hagyják befolyásolni magukat: a vasutat kétszáz év óta „railway”-nek nevezik, és nem „railroad”-nak, mint az amerikaiak. Hogy mennyire az övék az angol nyelv, arra a legjobb – és legabszurdabb – példa a londoni úgynevezett rímelő szleng (Rhyming Slang). Azt mondta egy diáktársam: „I was completely elephant”, szó szerint: teljesen elefánt voltam, valós értelme szerint: teljesen be voltam rúgva. A közlendő ugyanis „drunk” (berúgott), erre jön egy rímelő kifejezés: „elephant’s trunk” (elefánt ormánya), ebből elhagyják a második elemet és megtartják az elsőt: „elephant”. Megpróbálom ezt egy kitalált magyar példán bemutatni. Tegyük fel, hogy azt akarom mondani: „Otthon vár a nejem”. A „nejem”-re rímelő kifejezés lehetne „a kopasz fejem”, tehát „Otthon vár a kopasz fejem”, ebből elhagyom a második elemet, így végül azt mondanám: „Otthon vár a kopasz”. És mindenki tudná, hogy a nejemről van szó! Nehogy azt higgye a kedves olvasó, hogy az angolban ez valami folklorisztikus régiség. Azt írja a minap a londoni újság, hogy valakin divatos „titfer” volt – vagyis kalap, ami angolul „hat”, erre rímelő kifejezés „tit for tat” (szemet szemért), ebből elhagyjuk a második részt, marad „tit for” (aminek már semmi értelme), ez fonetikusan leírva „titfer”. Világos, ugye?
Ezer ilyen aprósággal kapaszkodnak a nyelvükbe, de az bizony egyre jobban csúszik ki a kezükből, ahogy nemzetközi használata megizmosodik. Fiatal koromban még egy angol nyelvkönyv természetesnek tartotta, hogy Angliát használja helyszínnek: be voltak mutatva a piros emeletes buszok, a Lord és Sir címek közti különbség, valamint a karácsonyi pudding receptje. Ma már ebből alig maradt valami, az angol nyelvkönyvekben van egy kis London meg New York, de egyébként semleges nemzetközi helyzetek vannak, amik ugyanúgy játszódhatnak egy madridi bankban, mint a szingapúri kikötőben.
Ezt a nyelvtudomány által méltán hangoztatott igazságot egy picit árnyalnám azzal, hogy az angol írás meglepően alkalmas a nemzetközi szavak felismertetésére, minthogy azokat általában nem igazítja a kiejtéshez. Például a „nature” (természet) szó, mely a latinból van átvéve, a megőrzött latinos írásmód miatt gond nélkül felismerhető sok más nyelvű olvasó számára; míg ha a kiejtés szerint írnák (ejtsd: néjcsö), akkor „naycher” írású volna, amiben már nehéz a latin eredetit fölismerni. És ugyanígy a „crisis” (ejtsd: krájszisz), a „thermometer” (ejtsd: szömomitö), és sok más nemzetközi szó esetében. Az angol írásnak ez az aspektusa tehát valamennyire segíthette nemzetközivé válását.
A párom beiratkozott Londonban pszichoterapeuta-képzésre. Négyen vannak a csoportban: egy német, egy Franciaországban felnőtt libanoni zsidó, egy magyar, és egy angol. A külföldiek mind remekül tudnak angolul, és persze mellé legalább az anyanyelvüket, de általában még egy másikat is: a párom németül, a német franciául, a francia olaszul. Az angol csoporttag viszont csak angolul tud. Ezt kissé félelmetesnek tartja, mint azt egy tanítás utáni sörözésnél bevallotta a többieknek. Valami olyasmit mondott – és ez fontos –, hogy ők, az angolok, már sokszor védtelennek érzik magukat az angol nyelvvel szemben, amely kvázi ellenük fordult: olyan, mint egy félig átlátszó tükör, mely mögül mindenki beléjük lát, de ők nem látnak bele senkibe. Ráadásul Anglia tele van angolul csak korlátozottan tudó emberekkel. A pszichiátriai osztályon, ahová sokszor kerülnek más országból bevándorolt, elszegényedett, a kultúrsokkba beleroppant emberek, az orvosok gyakran alig értik, hogy mit beszél a páciens, és nem egyszer tolmácsot kell alkalmazni – képzelhetjük, mennyire valós képet ad az a pszichiátriai vizsgálat, ahol egy harmadik személy is jelen van, sőt az ő szájából hallja mindkét fél a mondatokat.
Az a benyomása sok angolnak, hogy a nyelv nemzetközivé tételével túlgyőzték magukat: legszívesebben visszavennék, hogy csak ők használják és ne legyen közpréda. Elképzelhető, hogy ez is ott volt az oktalan és elhibázott Brexit-döntés hátterében. De míg az EU-ból kiléphettek, az angol nyelvből nem tudnak kilépni, mert az már nem csak az övék. Már az egész világ mondja, hogy „a very sympathic man” (nagyon rokonszenves ember), pedig ilyen angol szó nincs – dohognak az angolok. Dehogyis nincs, feleli a világ, hiszen használjuk!
