Orwell világa ide vagy oda, én itt le nem fogom írni, hogy Orbán. Megígértem magamnak az év elején, és be is tartottam. Egészen mostanáig.
Orbán Ottó (1936–2002) az utolsó idei hősünk. Bocsánatot kérek; röstellem ezt a méltatlan, hatásvadász felvezetést a költő, műfordító, szerkesztő, irodalomtudós, a múlt századi magyar szellemtörténet kiemelkedő alakja előtt. Mentségemre szóljon, viccet csinált ő maga is a névrokonságból. Miért jó, ha az ember Orbán, avagy: Ottó arccal a jelen felé! című karcolata egy téves telefonhívás meséje, még a kilencvenes évek elejéről. A csattanója: „Hívom a Viktort, szia!”
Puha fedelű, vékony kis könyvecske a Cédula a romokon – Esszék és egyéb arcátlanságok (Magvető, 1994). Mint most megnéztem, 360 forintomba került, vagyis nem volt olcsó, úgy négy liter benzin ára anno. De nagyon megérte. Újra és újra elálmélkodom rajta, hogyan fér el ennyi csillogó bölcsesség, szépség, humor 280 oldalon. Világjáró könyv lett belőle, sokfelé elkísért a kézipoggyászban, mindig és mindenütt jó belelapozni.
Örkényre utal a címadó írás, eredetileg előadás a szöuli Nemzetközi PEN-kongresszuson (1988). A világ változásairól elmélkedve a szerző az abszurd magyar mesterét idézi, a klasszikus egypercest, amikor az atomrobbanás utáni Budapest romjait ellepik az egerek, és az Operával szemközt, egy kőrakáson megjelenik a hirdetés: Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné. Orbán Ottó konklúziója: „A körülmények változnak, a lényeg alig”.
Mellbevágó, mennyire pontosak és aktuálisak az észrevételei. Nála a rendszerváltás körüli években az alaphang, a kor divatos optimizmusa helyett, rezignált. Csupa kesernyés irónia. „De mégis mennyire más az, ha a diktatúrának van szarszaga, mintha a demokráciának! Ez utóbbi még egy olyan cinikus frátert is, mint én, megrendít és könnyekre fakaszt.”
Kortársként is felülnézetből figyelte, ami velünk történik. Emlékeznek még az úgynevezett médiaháborúra? „A tévét persze meg lehet hódítani, épp csak nem érdemes. A meghódított tévé már nem tévé, ahogy a meghódított újság sem újság többé, csak Pravda.” Mit lehetne hozzátenni ehhez harminc év távlatából? Tényleg nincs új a nap alatt.
Fájdalmasan sokat tud rólunk az egykori szótlan kisfiú, akit focizáskor kapufának állítottak a többiek, aki a versekben talált barátra. Testközelből ismeri a huszadik századot. Nem hökkentik meg a történelem bizarr kacskaringói, annyi mindent látott már fél évszázad leforgása alatt. Feudális királyságot király nélkül, nyílt fasiszta diktatúrát, hadikommunizmust, beletörődést, fölkelést, háborút, tömeges kivégzést és tömeges segítőkészséget.
Előfordult, hogy könnyeket csalt a szemembe a Cédula a romokon: keskeny a mezsgye a röhögés és az elérzékenyülés között. Szédítő perspektívákat, magasságokat és mélységeket nyitnak a felszínen könnyednek tűnő írások. Orbán Ottó nem kecsegtet hiú reményekkel, de megvigasztal. Neki elhiszem: „A legtöményebb rosszban is megcsillanhat a látszólag minden észszerűséget megcsúfoló, kiszámíthatatlan jó.”