Régóta foglalkozom a régi pesti zsidónegyeddel. Hosszú ideje érdekel, hogyan érinti a lakosság stabilitását a nagymértékű bontás, a Madách sétány tervezett meghosszabbítása és a negyed vigalmi funkciójának erősödése. Hamar világossá vált, hogy a környéken gyors népességfogyás megy végbe; megindult a régi lakók, mindenekelőtt az öregek elmenekülése a negyedből, ugyanakkor sok cigány és nem cigány szegény családot is kiszorítottak a kialakulófélben levő „vigalmi negyed” területéről. Látható volt, hogy e tendenciák folytatódása esetén néhány év alatt a negyed elveszítheti törzsökös lakosságának csaknem felét. Márpedig a tendenciák folytatódtak – méghozzá egyre gyorsuló ütemben.
A bontások melletti érv itt is ugyanaz volt, mint máshol a fővárosban: a régi, komfort nélküli lakásoktól minél hamarabb meg kell szabadulni. A derék „modernizátoroknak” hiába érveltünk úgy, hogy a világ boldogabb részén ilyenkor komfortosítanak, és nem földig rombolják azokat a házakat, köztük számos műemléki védelem alatt álló épületet is, amelyekben fürdőszoba nélküli lakások vannak - de hasztalan. Eredmény nélkül érveltünk azzal is, hogy a régi pesti zsidónegyed nem csak egyike a főváros sok negyedének: itt koncentrálódnak a még megmaradt magyarországi zsidók legfontosabb műemlékei, templomai és egyéb intézményei. Ép ésszel senki sem gondolkodik a zsidónegyed keresztény megfelelőjének könyörtelen „rehabilitációján”.
Azt is hiába mondtuk és írtuk, hogy az, ami a zsidónegyedben folyik, üzleti szempontból is csak akkor éri meg, ha valami nagyon mocskos üzletről van szó. Negyedünk pusztán józan turisztikai szempontból is fontos célpont, még akkor is, ha nem felel meg azok kényes ízlésének, akik műveletlenség vagy egyszerű pénzéhség miatt azt hangoztatják, hogy nem „igazi” zsidó negyeddel van dolguk. Valóban nem olyan, mint középkori vagy a kelet-európai társai voltak: ez az asszimilálódásra törekvő közép-európai zsidók egyik legfontosabb lakóhelye volt egykor, és volt még akkor is, amikor kutatásunkat végeztük.
De mindez a modernizátorok mögé bújt ingatlanspekulánsokat egyáltalán nem hatotta meg. A kétezres évek elejétől vadul bontottak, szomszédos telkeket nyitottak össze, egy-két szintes műemlék házakra emeleteket építettek rá, a megtartani kényszerült homlokzatok mögé épületmonstrumokat építettek. A város közepén, egy műemlék negyedben lakótelepi méretű és színvonalú házakat építeni – ez ám a nagy üzlet! Tették mindezt egy az UNESCO által is védett világörökségi terület védőzónájában.
Ebbe a helyzetbe robbant bele a Király utca 25. ügye. Az épület egyike a régi Pest kivételes műemlék lakóházainak, de a régi pesti zsidónegyedben minden alacsony ház, kiváltképp az olyanok, amelyek mellett üres telek, park vagy játszótér van, különösen veszélyeztetettnek számítanak: az ingatlanspekulánsok ilyen házak helyére szeretnek rettenetes fantázianevű ingatlanmonstrumokat építeni. Akár a negyed főutcájának számító Király utcában, amit még egy budapesti sajátosság is sújt: ez a keskeny utca ugyanis két – indokolatlanul erős függetlenséggel bíró - kerület határát képezi. Ilyen körülmények esetén lehet aztán jogkörrel, felelősséggel, független döntéssel és egyéb huncutságokkal (vissza)élni. Például azzal, hogy fellebbezés esetén a szomszédos kerülethez teszik át az ügyet.
A Király 25. sorsa tehát 2000-ben megpecsételődni látszott. Ilyenkor nálunk az a szokás, hogy az épület „felelős gazdája”, az önkormányzat kiköltözteti a lakókat és – a rengeteg hajléktalanra való tekintettel – lakhatatlanná teszi az épületet. Először lefalazza az ajtókat és az ablakokat, majd ha ez sem segít, több helyen is megbontja a tetőt. Ez utóbbinak nemcsak az a haszna, hogy a jogilag fedélnélküliek a szó szoros értelmében is fedélnélkülivé válnak, de előbb-utóbb azzal is lehet érvelni, hogy az épület életveszélyes. Esetünkben még az a „véletlen” is bekövetkezett, hogy pont akkor tört el a csatorna, így az udvar közepén szökőkútszerűen bugyogott fel a szennyvíz, ami járványveszéllyel járt.
Idáig a szokásos mederben folytak az ügyek. Igen ám, de a lebontásra ítélt épületbe beköltözött önkényes lakásfoglalók elkezdtek felelős módon cselekedni. Fürdőszobát csináltak, kicsempézték a konyhát, elkezdték rendbe hozni a félig romos lakást. Értettek ezekhez a munkákhoz, hiszen régóta az építőiparban dolgoztak. Ezt már az önkormányzat sem nézte tétlenül: szabad rendelkezésű magántulajdonként értelmezték az önkormányzati tulajdont, és hallani sem akartak arról, hogy az mindenekelőtt arra lett kitalálva, hogy a közösség ezzel is segítsen azokon, akik - „piaci hibák” sorozata miatt - önerőből behozhatatlan hátrányokat szenvednek el. Ez vezetett azután a „jogvédők” fellépésének radikalizálódásához.
A hatóság nagy erőkkel vonult fel. Még a jelenlevő országgyűlési képviselőkkel, a felejthetetlen MSZP-s Vitányi Ivánnal és az SZDSZ-es Gusztos Péterrel szemben is fenyegetően léptek fel. Így jártak el Iványi Gábor SZDSZ-es képviselő esetében is, aki az egész hatósági műbalhéról csak késve értesült, de azért - mint mindig – ott volt, amikor kellett. Ez a hatóságosdi rémesen elhúzódott, nekem viszont délután órám volt az egyetemen. Egy ideig hasztalanul magyaráztam Szabó Zoltán szocialista polgármesternek, hogy a botrányt már csak ő állíthatja meg, hiszen formálisan ő rendelkezik az önkormányzati tulajdon felett. Azonban Szabó még akkor is valami csodában reménykedett, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy párttársai meg a semmivel sem jobb helyi liberálisok cserbenhagyták őt. Miután én – aki naiv módon közvetíteni próbáltam - teljesen feleslegessé váltam, nyugodtan elmentem tanítani. Ha jól emlékszem, éppen a lakhatási konfliktusokról volt aznap szó. A biztonság kedvéért azért megbeszéltük, hogy azonnal hívnak, ha a „helyzet fokozódik”. A vége felé tartottam az előadásnak, amikor megszólalt a telefon. Azonnal a helyszínre siettem, ahol a rendőrök már teljesen körbevették az épületet. Szerencsére valaki nyitva hagyott nekem egy ablakot. „Ide már nem lehet bemenni”- szólt rám a rend egyik éber őre, mire én azzal érveltem, hogy a társaim mind bent vannak. „Akkor sem” – hangzott a határozott válasz. "Talán legyen szíves egy pillanatra elfordulni” – mondtam , és ez is történt. Én meg bemásztam az ablakon.
Aztán már jött az, aminek a mi kis jogállamunkban jönnie kellett. Bár semmilyen ellenállást nem fejtettünk ki, sorra megbilincseltek minket. Kezünket hátracsavarva, mert így szól a jogszabály, meg így fájdalmasabb is. Útközben a rendőrautó felé valamelyik riporter megkérdezte tőlem, hogy miért hátul bilincseltek meg, mire én vicces kedvemben azt találtam mondani, hogy biztos azért, mert Magda Marinkót, az akkori idők nevezetes tömeggyilkosát elöl tartották jónak megbilincselni. Két-három órát töltöttünk a hetedik kerületi kapitányságon. A hangulat végig vidám volt, eltekintve attól, amitől semmiképpen sem lehetett eltekinteni: a rendezetlen sorsú, kisgyerekeikkel együtt kilakoltatott nyomorultaktól.
A baj csak az, hogy a jogszabályok máig alig változtak, és szociális lakásépítés még három évtizeddel a rendszerváltás után is alig van. Egyetlen lényeges dolog változott csak meg: a hajléktalanokat ma nem egyik fővárosi kerületből a másikba kergetik, hanem elűzik a fővárosból. Valamelyik világvégi gettófaluba, ahol sem valamirevaló munka, sem legalább a létminimum biztosítását lehetővé tevő segély, sem olyan iskola nincs, ami lehetővé tenné, hogy legalább a következő generáció ki tudjon törni ebből a helyzetből.
Miután húsz évig üresen állt, most ismét mozgolódásról hallani a Király 25., 27. és 29. környékén. A három egymás mellett álló, önkormányzati tulajdonú műemléképület, plusz az üres telek még mindig vonzó célpont az ingatlanberuházóknak.