Július: Olaszország
Itthon néhány napig abban a téveszmében éltek sokan, hogy az először (társ)házigazda magyaroké lesz a labdarúgó Eb. Az össz-vissz két pont, a csoport negyedik helye és főként az a tény, hogy a kvartett másik három tagja már az egyenes kieséses szakasz első körében elbúcsúzott, használt a realitásérzéknek.
Anglia csaknem végig úgy hitte, álmodik. A szigetországi válogatott korábban sosem játszott Eb-döntőt, most viszont eljutott a csúcstalálkozóig, amelyet ráadásul Londonban rendeztek.
Az olaszok finalisták voltak 2000-ben és 2012-ben is, de 1968 óta nem nyertek. Egyetlen diadalukat 19 333 nappal korábban aratták. Ennek ellenére szövetségi kapitányuk, Roberto Mancini azt mondta: „Az ezüst nem elég!”
Majd Luke Shaw a második percben beköszönt a squadra azzurrának. A Donnarumma – Di Lorenzo, Bonucci, Chiellini, Emerson Palmieri (Florenzi) – Barella (Cristante), Jorginho, Verratti (Locatelli) – Chiesa (Bernardeschi), Immobile (Berardi), Insigne (Belotti) összetételű csapat azonban nem rendült meg, és a második félidő közepén Leonardo Bonucci a játék képének megfelelően egyenlített. Két gól, mindkettőt hátvéd szerezte.
Tizenegyesből több volt. Az 1-1-et követő ráadáspárbajban az olaszok a B betűsökre tettek; Berardi, Bonucci, Bernardeschi belőtte, Belotti kihagyta. (Barellát már lecserélték.) A túlértékelt Jorginho szintén rontott. Ám az angolok közül csak Kane és Maguire küldte a hálóba a labdát, Rashford a kapufát találta el, Sancho és Saka lövését Gianluigi Donnarumma védte.
Itália mámora nem ismert határt. A La Repubblica szerint „Zoff, Rivera, Sandro Mazzola, Riva megtalálta méltó örököseit.” A Tuttosport azt írta: „A valóság még az álmoknál is édesebb.” A La Gazzetta dello Sport az angolok szívébe is vájt: „A futball hazatért.”
A britek nem tudták elviselni a csalódást. A Trafalgar és a Leicester Square csatatérré változott; a stadionban, ahova kétezren jutottak be jegy nélkül, valamint az aréna környékén a meccs után tömegverekedések zajlottak; a 11-eseket elhibázó Marcus Rashford, Jadon Sancho, Bukayo Saka ellen rasszista támadások zajlottak az interneten.
Az Irish Times kéjes örömmel írta: „Csak semmi fair playt, kérem, angolok vagyunk!”
Augusztus: Szilágyi
A londoni olimpián Szilágyi Áron 15:8-ra nyert a karddöntőben az olasz Diego Occhiuzzi ellen. Négy évvel később, a riói ötkarikás játékok első helyéért vívott asszóban szintén 15:8-ra győzte le az amerikai Daryl Homert. Majd az idén Tokióban 15:7-es diadalt aratott az olasz Luigi Samelével szemben.
Adott negyvenöt tust, és kapott huszonhármat.
Pedig Samele például úgy jutott a döntőbe, hogy 6:9 után kilenc tust vitt be dél-koreai ellenfelének. Szilágyinak mégis csak sparring partnere lehetett.
Amit a Vasas 31 éves vívója elért, az a legnagyobb elődöknek – Fuchs Jenőnek, Kabos Endrének, Gerevich Aladárnak, Kovács Pálnak, Kárpáti Rudolfnak, Pézsa Tibornak – sem sikerült a legendás magyar kardtörténetben. Szilágyi egymás után háromszor tarolt az olimpia egyéni versenyében. Mondta is: „Lehet, hogy hetekre, sőt hónapokra lesz szükségem ahhoz, hogy felfogjam, mi is történt itt.” Majd hozzátette: „Világbajnokságot nehezebb nyerni. Az edzőim egyenesen azt mondják, az olimpia a legkönnyebb verseny, hiszen azon csak öt nyertes asszó kell a végső győzelemhez. Lehet ebben valami.”
Azért ne tessék tömegesen rohanni a vívóterembe, még véletlenül sem olyan egyszerű...
Szeptember: Raducanu
Minálunk sokan kikapcsolták, sőt be sem kapcsolták a tévét, amikor két „ócska migráns” vívta a US Open női egyes döntőjét. Az egyik oldalon a román papától és kínai mamától származó, kanadai születésű brit Emma Raducanu, a másikon az ecuadori és Fülöp-szigeteki szülők gyermekeként kanadai színekben versenyző Leylah Fernandez állt.
A világ persze csodálta a két tinédzsert, a 18 éves Emmát és a 19 esztendős Leylah-t. Előbbi a selejtezőből indult, és 10 mérkőzést nyert a nélkül, hogy egyetlen játszmát is vesztett volna. Három hónappal korábban a világranglista 338. helyezettje volt. A US Open végére a 23. helyig jutott. Amíg a Covid legrosszabb hónapjai alatt szüneteltek a versenyek, a garázsajtóra ütögetett.
Fernandez egyaránt drámai mérkőzésen ejtette ki a japán Naomi Oszakát (5:7, 7:6, 6:4), majd a német Angelique Kerbert (4:6, 7:6, 6:2). A döntőben nem tudott ellenállni, Raducanu 10 perc híján két óra alatt 6:4, 6:3-ra nyert. A találkozót ásszal zárta le. Majd azt mondta: „Az utolsó szerva előtt csak azért imádkoztam, hogy ne legyen kettős hiba.”
Szettveszteség nélkül azt megelőzően Serena Williams győzött 2014-ben, míg a Raducanu előtti brit US Open-bajnok Virginia Wade volt, még 1968-ban. Néha minden mindennel összefügg: Zoff és Donnarumma, Wade és Raducanu.
Hé, '68!
