Advent az ajándékozás, a jótékonykodás időszaka, amelynek a keresztény kultúrában jelentős hagyománya van. Az évnek ezen időszakában fókuszba kerülnek az elesettek, a nélkülözők, a szegénységre kárhoztatottak. A tisztes polgárok legalább évente egyszer erkölcsi kötelességüknek érzik a jótékonykodást.
Teszik ezt többnyire személytelenül, cipősdobozokba rejtetten, vagy egy telefonszám felhívásával. Senki sem szembesül szívesen a nyomorral. A hidegben a meleg ebéd, a tea a figyelmet, a törődést is mutatja. „Legalább ekkor egy kicsit fontosak vagyunk mi is, persze a kaja is jól jön”, mondja valaki. Hogy senkit ne zavarjon a nyomor látványa, az ebéd többnyire a peremkerületekre korlátozódik. Látjuk, hogy olimpiai bajnokaink ölben cipelik a tűzifát az idős néninek, celebek sütik a mézeskalácsot. „Én is kaphatok csomagot tőlük?” - kérdik gyakran a szociális munkásokat klienseik. Ők nem tudják, hogy az csak a reklám helye, a tűzifát nem ölben szokták szállítani.
Persze a reklámnak is van szerepe az adományozási kedv felkeltésében. Az adományozók arra már kevésbé kíváncsiak, hova jut el az adományuk. Talán jobb is így. Egy alkalommal valaki személyesen szerette volna odaadni ajándék csomagját egy rászoruló családnak, ezt meg is szerveztük, mi is jelen voltunk. Amikor beléptünk a lakásba, az adományozó arcáról lefagyott a mosoly. „Legalább rendesen kitakarítottak volna”, jelentette ki hangosan a csillogó gyermekszemek kereszttüzében. Pedig felkészítettük arra, hogy mit jelent szegénységben élni. „Ilyen embertől nem kell nekünk semmi”, mondta a házigazda kellő önérzettel. Végül a csomag lekerült a földre, az adományozó gyorsan távozott. Mi pedig sokáig beszélgettünk a családdal, próbáltuk menteni a menthetetlent. Az sem ritkaság, hogy kikötik: csak rendes magyar családnak adhatjuk. Mi az ilyen esetekben nem fogadjuk el az adományt.
A kommunikációban leginkább az olyan családokat mutatják, ahol az érintett „nem tehet” sorsának rosszra fordulásáról, mert jött egy váratlan betegség, elemi csapás vagy egy családtag elvesztése. De az esetek többsége nem ilyen. A társadalom nem ismeri a nyomor kultúráját, nem tudják, milyen életmód következik belőle. Csak ez az életmód teszi lehetővé a túlélést, amihez alkalmazkodni kell. Ez nem egy tudatos döntés része. A nyomor egy olyan társadalmi törvény, amely elől nincs menekülés, aki belekerül, azt magával rántja. Ezen adakozással nem lehet segíteni, az csak tovább mélyíti a rossz helyzetüket, de mégis létszükség az érintettek számára. Ezt a paradox helyzetet nagyon nehéz feloldani, egyéni szinten lehetetlen. A harmadik generációs nyomorból kikeveredni igazi csoda.
Szerencsére szaporodnak azok a civil szervezetek, amelyek kérés nélkül keresik fel a segélyszervezeteket, gyűjtenek értékes, sokszor személyre szóló adományokat, de ők maguk névtelenségbe burkolóznak. Sok esetben van köztük olyan személy, aki már maga is találkozott a szegénységgel, ismeri a természetét. A belülről fakadó, nem propaganda céljából folytatott adományozásnak fontos szerepe van a szegénységgel szembeni küzdelemben, a társadalmi szolidaritás megteremtésében, mint ahogy azt II. János Pál pápa üzente: „A szolidaritás nem holmi szánalom és bizonytalan irgalmasság, vagy felületes részvét annyi szenvedő ember iránt, hanem ellenkezőleg: eltökélt akarat és állandó gondoskodás a közjóért, azaz mindenkiért külön-külön és összességében, mert mindnyájan felelősek vagyunk.”