„Elhagynak engem is a szavak, mégis próbálok írni. Próbálom menteni, amit még tudok.” Ez az attitűd vezérli Zerkowitz Judit memoárját: a megörökítés, a „jelet hagyni” (Kondor Béla) ősi szándéka elevenítteti föl az elbeszélő és szűkebb-tágabb családja történetét. A magánosságba vetett én az írástudók elemi védekezésmódjához, reményéhez fordul: „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek” (Karinthy Frigyes).
A narrátori pozíciót, nézőpontot tehát a mulandóság egyre nyomasztóbb fenyegetése határozza meg, a történet valamennyi szála a pusztulás felé mutat. A megidézett szereplők zöme meghalt már, a család életének hajdani – virágzó, élettel teli – helyszínei, a házak, a kertek fokozatosan elenyésztek. A kiterjedt família maradékai szétszóródtak, az összetartozás érzelmi energiái kimerültek, a múltbéli közösség – úgy tűnik – a szerzőn kívül már senkit sem érdekel igazán. Az egykori jómód helyébe az elbeszélő ágán a szűkösség, olykor a megalázó nélkülözés lépett.
A világ, a többiek iránti nyitottságot az egyre rigorózusabb bezárkózás váltotta fel. Az otthon fétise mind erőteljesebb lett, a lakás a létbiztonság szinonimájává lényegült. A gyerek és a szülők a kinti – vélt – fenyegetések elől szinte menekülésképp térnek ide mielőbb vissza, azt a hiedelmet erősítik folyvást egymásban, hogy az igazi élet belül, a falak között zajlik. A „történhet bármi, de legalább itt együtt vagyunk mind a hárman” közösség-erősítő ideológiája uralja mindvégig a hétköznapokat.
Az emlékirat kivételes plaszticitással ábrázolja azt a folyamatot, melynek során a narrátor számára ez az oltalmazásra szánt vár idővel egyszersmind léleknyomorító börtönné válik. Már-már Strindberget idézi az anya reagálása kamaszlányának arra a „felháborító” igényére, hogy szeretne divatos ruhában elmenni táncolni az Ifjúsági Parkba: „Hát oda nem. Mit képzelsz? Ott nem táncolnak, csak ugrálnak, rángatóznak arra az erkölcstelen lármára, ami olyan hangos, hogy még a Duna túloldalán is halljuk, meg lehet ott süketülni, egy szót sem lehet ott váltani, minek mennél oda? (…) Miniszoknyáról szó sem lehet, nem látod, milyen nevetséges lennél, ha a szoknyád nem takarná el a nagy térdedet? Megalázó lenne, ha a te kövérségeddel olyan ízléstelen, magamutogató módon öltöznél, mint az odajáró lányok. Eszedbe ne jusson kifesteni az arcodat! Minek? Neked nem áll jól a rúzs, a szemüveged alá meg minek a festék. Szánalmas.”
S ez a mindennapi szörnyűség is eltörpül amellett, hogy az apa két tanúval láttamoztatott nyilatkozatot írat alá a gyerekével: ha megházasodik, a férj – a család biztonságérzetének megőrzése végett – csak egy évi házasság, azaz e próbaidő után költözhet be a lakásba. Miközben a lányának nincs is komolyabb kapcsolata.
A szerző utólag már pontosan látja: szülei ennyire nem bíztak benne, a választásában. Rádöbben, hogy lázadni kellett volna, idejében a maga útjára lépni. Persze, a mű izzó drámaiságának egyik forrása éppen a felismerés elkésettsége, a lehetőségek elszalasztásának véglegessége. Ugyanakkor itt semmi sem fehér-fekete: az anya és az apa, miközben néha szörnyetegként viselkedtek, egyaránt mélyen szerették – olykor egyenesen agyonbabusgatták – egyetlen gyermeküket.
A szülők súlyos paranoiájának nagyon is érthető okai vannak. Az apa, miután megszökött a munkaszolgálatból, jó időre illegalitásba kényszerült, sokáig az anya bújtatta, mindketten nap mint nap az életüket kockáztatták, nem csoda, hogy egy éltre elegük lett a kiszolgáltatottságból. A biztonság iránti – túlzásokba sodró – vágyukat a nyilas terror, az iszonytató háborús trauma növesztette föl, ekkor rögzült bennük az a meggyőződés, hogy a külvilág veszedelmes, kártékony erőkkel van tele. Azok, akiknek a családját meggyilkolták a nácik, a magánéleten túli szférát nem alaptalanul ítélik fenyegetőnek.
„Minden leírás-rögzítés fikció” – írja Heller Ágnes, magától értetődik, hogy Zerkowitz Judit műve is az. A címét ennek tükrében kell értelmeznünk, az „igaz” itt elsősorban az elbeszélői hitelességet, őszinteséget jelenti. Ahol – gyakran előfordul ez – szűkösek az adatok, a fantázia hatékonyan kitölti a réseket, az emlékezés ábrázolássá változik, a memoár pedig, mint esetünkben is, mindinkább szépirodalmi jelleget ölt. A belletrisztikai részletek sokaságából kiemelhetjük például a metaforikusan – és emlékezetesen – megjelenített magános jegenyefát, melynek „gyökerei hiába tapogatóztak a föld alatt, sehol senki.”
A közhely – a könyveknek is megvan a maguk sorsa – ebben az esetben is igaz. Az utószót jegyző Buday Mariann rendezte kötetbe a szövegfájlok sorozatát, ezt még autorizálta a szerző, Dobos Erzsébet ennek nyomán publikált száz példányt a műből. A mostani megjelenéshez az egykori kollégák, az ELTE Angol–Amerikai Intézetének tanárai is hozzájárultak, mecenatúrájuk valódi értéktámogatásnak bizonyult. Ezt a kiadást Zerkowitz Judit már nem érhette meg. A mű nélküle kezdi meg időtlen útját.
Infó:
Zerkowitz Judit: Megtörtént. Minden szó igaz
Corvina, 2021
