Ez így látszatra egyszerűnek tűnik, a gyakorlati politizálásban és a közéleti vitákban azonban a három érték folyamatosan verseng egymással, az egyiknek vagy a másiknak a hangsúlyozása könnyen a másik kettő rovására mehet. Akik a szabadság elsődleges szerepét hangsúlyozzák, legtöbbször abból indulnak ki, hogy szabadság nélkül nincs gyarapodás, nincs jólét és végső soron haladás sincs. És valóban, a vállalkozás szabadsága és magától értetődően a siker gyümölcseinek a megtartása (minél nagyobb arányban) nem vitatható módon az egyéni és a közösségi gyarapodás előfeltétele. Ez azonban szükségképpen egyenlőtlenséget teremt a társadalom tagjai között, ami adott esetben akár szélsőséges méreteket ölthet, vagy ami még rosszabb, nemzedékről nemzedékre újra termelődhet. A francia forradalom annak idején a születéssel együtt járó privilégiumok eltörlését tűzte ki célul, ma a vagyonnal együtt járó privilégiumok jelentik ugyanezt a veszélyt. Kézenfekvő ezért az igény, hogy a túlzott egyenlőtlenségeket korrigálni kell, de a mikéntek és főleg a mértékek nagy viták tárgyát képezik. Az elfogadható mértékű egyenlőtlenség kérdése egyébként nagyon régóta foglalkoztatja a gondolkodókat. Platón például utópisztikus államáról ezt írja: „Egy olyan államban, amely meg akar menekedni a világ legnagyobb betegségétől, amit helyesen inkább széthúzásnak, mint viszálynak nevezhetnénk, nem szabad, hogy a polgárok egyik része nyomasztó szegénységben, másik része viszont gazdagságban éljen, mert mindkettő az említett bajt szüli, tehát mindkettőnek a határát ki kell jelölnie a törvényhozónak…” Ezért Platón az egyenlőtlenség maximálisan elfogadható mértékét a négyszeres szorzóban határozza meg.
Az mindenesetre nem vitatható, hogy a nyugati kapitalizmus szemünk előtt kibontakozó válsága legalább részben azzal magyarázható, hogy a lakosság nagy csoportjai vesztesnek érzik magukat. A mostani egyenlőtlenségek ellen fellépőknek tehát bizonyosan igazuk van, mert a jelenség jól láthatóan aláássa a társadalmi csoportok közötti kohéziót, az összetartozás érzését és ezzel a társadalom működőképességét.
És végül a szolidaritás, mint erkölcsi parancs fontosságát sem tagadja senki, de azon már komoly vita folyik, hogy ki méltó a támogatásra és mi legyen a támogatás módja, illetve feltételei. Magyarországon például a „munkaalapú társadalom” jól hangzó szlogenje alapján a rezsim magát szigorú, de igazságos apaként prezentálja és ekként is bánik a szegényekkel, már ha igazságosnak gondoljuk, hogy a közmunkás ugyanazzal a kulccsal adózik, mint a milliárdos.
Amartya Sen, Nobel-díjas közgazdász és filozófus szellemes példával érzékelteti a három érték összeegyeztetésének nehézségeit, és ami ennek következménye, a közjó változékony természetét.
Három kisgyermek – Anna, Barbara és Cecília – vitatkozik egy furulya felett. Anna szerint a furulya őt illeti meg, mert ő készítette. Ezt a tényt a másik két gyerek is elismeri. Barbara szerint viszont a furulya őt illeti meg, mert ő az egyetlen, akinek semmilyen játéka sincs, és a másik kettő sem vitatja ezt. Végül Cecília kap szót, aki szerint a furulya őt illeti meg, mert ő az egyetlen, aki játszani tud rajta.
Sen álláspontjának a lényege, hogy az önmagukban legitim igényeket mindig csak részlegesen, az ún. deliberatív (vitatkozó, tanácskozó) demokrácia keretei között lehet kielégíteni, ahol az állampolgároknak valódi lehetőségeik és eszközeik vannak, hogy a döntésekről érdemi vitát folytathassanak.
Visszatérve a szolidaritásra, mindannyian egyetértünk abban, hogy az éhezőnek enni kell adni, a ruhátlannak ruhát, a hajléktalannak fedelet a feje fölé, a menekülőnek pedig menedéket. Helyeseljük és örülünk, ha az emberek – gazdagok és kevésbé gazdagok – jótékonykodnak. És néha magunk is így teszünk. Jó érzéssel tölt el a tudat, hogy erényesek vagyunk, mert megfelelünk egy fontos erkölcsi normának. Ebben a kellemes jóérzésben azonban ritkán gondolkodunk el azon, hogy a túloldalon állók – akik a támogatásban és az ajándékokban részesülnek – vajon mit érezhetnek. Hálát? Nyilván azt is, de egészen biztosan sokan éreznek szégyent, keserűséget és igen, talán haragot is, hogy ők és a gyermekeik mások segítségére szorulnak. És lesznek olyanok is, akik – talán mert azt gondolják, hogy a jótékonykodók ezt várják tőlük – nem győznek vég nélkül hálálkodni, köszönni ezek nagylelkűségét.
Annak idején bankvezetőként a bankom nevében rendszeresen „jótékonykodtam” és minden alkalommal szégyenkeztem, amikor hallgattam a kedvezményezettek – kórházak, óvodák és karitatív szervezetek - képviselőinek a hálálkodását. Ebben az időben véletlenül találkoztam a judaizmus kiemelkedő alakjának, Moses Maimonidésznek (1138-1204) a tanításával, amely a zsidó vallás által előírt adakozás (cedaka) különböző – erkölcsi értelemben emelkedő – fokozatairól szól. Az utolsó kettőt, amelyek szerinte a leginkább dicsérendők, ide idézem: "7. A segítő nem ismeri a kedvezményezettet és a kedvezményezett sem ismeri a segítőt; 8. A segítő hozzásegíti a kedvezményezettet, hogy az senkitől sem függve fenntartsa önmagát és családját". A két pont mély tiszteletről és empátiáról tanúskodik, amellyel Maimonidész az emberi méltóságnak adózik.
Amartya Sen hasonló gondolatot fejt ki, természetesen sokkal részletesebben az ún. képességelméletében, ami nagyon leegyszerűsítve a következőkről szól: 1. A végső cél, hogy az emberek olyan életet élhessenek, amelyet „okkal tartanak értékesnek”; 2. Ehhez lehetőséget kell kapniuk, hogy „saját ügyeiket tevékenyen előmozdítsák”; 3. A közösséget (az államot) abból a szempontból kell megítélni, hogy miként járul hozzá ahhoz, hogy az emberek képesek legyenek mindezt megtenni. Látnunk kell, hogy ebben az esetben is az emberi szabadság és az ennek eléréséhez nyújtandó segítség kényes egyensúlyáról beszélünk.
Az immáron több, mint tíz éve működő Kiútprogram, amelynek egyik alapítója vagyok, magáénak vallja a Maimonidésztől idézett két – erkölcsi és filozófiai – elvet. Nem egyszerűen az a célja, hogy a mélyszegénységben élő, jellemzően roma emberek számára munka-, jövedelem- és ezzel kitörési lehetőséget biztosítson, bár természetesen ez sem kevés. Fontos az is, hogy a program résztvevői a saját döntéseiket hozhassák meg, amelyben támogatást kapnak, de senki nem akar helyettük dönteni. Az önálló döntés és a következmények vállalása jelenti az autonómiát, a mindenkit megillető méltóságot.
Minden vállalkozáshoz tőkére van szükség, ám a pénzügyi tőke önmagában nem elég, tudástőkére és kapcsolati tőkére is szükség van. A mélyszegénységben élő emberek jellemzően egyikkel sem rendelkeznek.
A Kiútprogram viszonylag kis összegű, vállalkozási célú hiteleket nyújt nagyon szerény költségek mellett, fedezet nélkül. Mindkét mozzanat – hitel és fedezet nélkül – fontos. Az ügyfelek érzékelik, hogy valódi vállalkozásról, valódi terhekről és remélhetőleg valódi sikerről van szó, azaz nem ajándékot kapnak, a sikerért nekik kell megdolgozniuk. A fedezet követelményének az elengedése a gyakorlati korlátokon túl – az érintetteknek valójában nincs felajánlható piacképes fedezete - a bizalomról szól. Az ügyfelek autonómiájának tisztelete mellett ez a másik pillér, amire a Kiútprogram épít. Vagyis arra, hogy másokhoz hasonlóan a mélyszegénységben élők is méltók a bizalomra, mert ha rajtuk áll, eleget tesznek a kötelezettségeiknek. Hamis illúziókat természetesen nem érdemes kelteni; a mi ügyfélkörünkben is előfordulnak rosszhiszemű, a bizalommal visszaélő ügyfelek. Ezek száma és súlya azonban a mi esetünkben sem nagyobb, mint általában a vállalkozások, különösen a bankok ügyfélkörében.
Az elmúlt években alapvetően a korlátos pénzügyi lehetőségek okán a Kiútprogram ügyfelei őstermelőkként uborkát termesztenek, amelyhez bizonyos egyszerű eszközöket és a szükséges anyagokat (mint például az uborkapalánta) a Kiútprogram megelőlegezi, az ügyfelek pedig a megtermelt uborka eladásából származó árbevételből törlesztenek. Az „uborkázás” természetesen szakma, amit el kell sajátítani és bár a kelet-magyarországi régióban vannak hagyományai, de a roma lakosság ebben jellemzően nem vett részt. A Kiútprogram tehát a pénztőke mellett gondoskodik a tudástőke megszerzéséről; a terepmunkásaink és szaktanácsadóink segítenek, hogy az ügyfelek elsajátíthassák a szükséges szakmai ismereteket.
És végül a kapcsolati tőke. A Kiútprogram számára elvi jelentőségű, hogy az ügyfelei a „fehér gazdaságban” dolgozzanak, azaz eleget tegyenek minden törvényes beszámolási és adófizetési kötelezettségüknek. Talán hangsúlyozni sem kell ennek a mozzanatnak a jelentőségét. Ügyfeleinknek nem egyszerűen munkahelyet, illetve jövedelmet akarunk biztosítani, fontos az is, hogy az adófizető állampolgár büszkeségével és méltóságával lehessenek jelen a helyi és a nagyobb közösség életében. E kötelezettségek teljesítése hatósági és banki kapcsolattartást is jelent, amit az ügyfelek maguktól nem mindig tudnak kezelni. A Kiútprogram e téren is segítséget nyújt; gondoskodik az adóbevallások és más adatszolgáltatási kötelezettségek teljesítéséről, a banki kapcsolatok működtetéséről.
Most néhány gondolat a program fenntarthatóságáról. A Kiútprogram évente 80-100 családdal foglalkozik kelet-magyarországi falvakban 60 millió forint körüli éves költségvetéssel, amely – a 2010-2012-es szakaszt leszámítva, amikor kísérleti projektként uniós pénzt kaptunk – kizárólag magánforrásokból származik. Jóindulatú érdeklődők és a potenciális donorok gyakran kérik számon rajtunk, hogy a Kiútprogram miért nem önfenntartó, már abban az értelemben, hogy az ügyfelektől beszedett díjakból fedezhetné a működési költségeit. Nem nehéz belátni ennek a felvetésnek a tarthatatlanságát. Az „uborkázás” vagy más kisvállalkozás – fodrász, építőmester vagy műkörmös – általában, de az országnak ezekben a fejletlen régióiban különösen, messze nem termel annyi nyereséget, hogy azon érdemben osztozkodni lehetne. Másfelől maga a program is nagyon költséges, hiszen a terepmunkásaink fontos feladata az ügyfelek folyamatos mentorálása, támogatása, ami növeli az utóbbiak humán tőkéjét, de nem teremt bevételt, amin osztozni lehetne vagy kellene.
Nem kell hosszasan érvelni, hogy valaki belássa, a Kiútprogram valójában állami feladatot lát el az állam mellett vagy inkább az állam helyett. Ügyfeleink számára munkahelyet teremtünk, aminek az eredményeként kiléphetnek a segélyezett-közmunkás körből, sőt még adót is fizetnek. Legalább ennyire fontos azonban a pénzben nem kifejezhető eredmény: nő az ügyfelek humán tőkéje és javulnak az esélyeik, hogy a perifériáról beléphessenek a társadalomba, ami nem csak nekik, de a helyi közösségek számára is fontos. Azt gondolná az ember, hogy az állam lelkesen támogatja a Kiútprogramot és mindent megtesz, hogy a pozitív tapasztalatait megismerje és széles körben elterjessze. Nos, az ember ebben a várakozásában csalatkozni fog.
És végül az eredményekről. A márciustól-augusztusig tartó szezon alatt az ügyfelek 500 ezer-1 millió forint közötti jövedelemre tesznek szert, függően az időjárástól, a termelés alá vonható ház körüli kertjük nagyságától, és természetesen a személyes képességeiktől és szorgalmuktól. Vannak kiugróan jó példák, amikor az ügyfelek a megtermelt jövedelemnek köszönhetően kiköltöztek a „cigánysorról” és új házat vesznek maguknak a faluban. Ám a legnagyobb siker az, ha az ügyfelek a megszerzett tudásra, tapasztalatra és egyáltalán nem utolsósorban a megerősödött önbizalmukra építve elhagynak bennünket, hogy a piacon új és magasabb jövedelemmel kecsegtető munkalehetőséget találjanak maguknak.
A Kiútprogram több mint tízéves munkájával igazolja Amartya Sen fontos és inspiráló gondolatát: „Megfelelő társadalmi lehetőségek birtokában az egyének hatékonyan alakíthatják tulajdon sorsukat és segíthetik egymást... Erős érv szól a mellett, hogy elismerjük a szabad és fenntartható cselekvés – sőt a konstruktív türelmetlenség – pozitív szerepét.”
