Norvégia az olimpiai bajnok Franciaországot legyőzve nyerte meg a női kézilabda világbajnokságot: mondhatnánk, ebben nincs semmi truváj, hiszen évtizedek óta ez a menetrend, a skandináv ország csapata régóta egy lépéssel a riválisok előtt jár. Csakhogy ez önmagán messze túlmutató fejlemény, tudniillik néhány gazdag klubot leszámítva Norvégiában az összes csapatban munka vagy tanulás mellett kézilabdáznak a játékosok. Olyannyira, hogy a B-válogatottban érdekelt játékosok mindegyike óvodában, étteremben, esetleg egy irodában éli mindennapjait, s ők csak este, a szabadidő rovására sportolnak. Mégis hihetetlenül eredményesek, a négy-négy arany és ezüst mellett három vb-bronzot is besöpörtek már, így a sportág női vonulatának legjobbjai.
Az első vonal persze jellemzően nem norvég csapatban kézilabdázik, hanem a sokkal jobban fizető külföldi klubok valamelyikében – például Győrben. A norvég bajnokság magyar szemmel nézve értelmezhetetlen, mármint az, hogy miként lehet amatőrökből (félprofikból) ilyen jó alapot építeni.
Amikor a rendszerváltás környékén a magyar válogatott egyik ásza Skandináviába igazolt, szó szerint nem találta a helyét. A napi két edzés ismeretlen volt, ahogy a közös alapozás is, ám mindenki egyénre szabott edzéstervet kapott. Soha senki nem ellenőrizte a klubból, hogy a napi feladatsort valóban megcsinálta-e, de a csalás vagy sunnyogás arrafelé teljesen ismeretlen volt, így hősnőnk is gyorsan átállt az ottani módira. Ez amúgy akkor felért egy közepes kulturális sokkal, hiszen a norvég társadalom egyáltalán nem díjazza a másik átverését. Márpedig ez innen, a Nyugat-Balkánról nézve egészen félelmetes tulajdonság.
Az alapozó edzőtáborozás sem volt igazán kemény, nem jelentett jelentős fizikai terhelést. Helyette kalandparkba jártak, a csapatépítés során pedig a tízméteres fák tetején karabinerekkel összekapcsolt csapattagok egymást segítve, szórakozva küzdötték le az akadályokat. A fizikai fejlesztést egyénileg, szabadidejükben végezték el, a közös edzéseken jobbára a taktika és a technika fejlesztése volt a cél. A csapatkohézió szoros voltát mutatta, hogy a kézisek gyakran egymás gyermekeire vigyáztak délutánonként. Az öltözőben pedig rendszeresen kikérték a játékosok véleményét, arrafelé az edzők sem tartják magukat tévedhetetlen szakembereknek. Nincsenek klasszikus, központosított terv alapján működő akadémiák, az állami források élsportba irányítása pedig csak nagyon szőrmentén, de inkább sehogy nem történik. Akadt arra példa, hogy az egyébként Bajnokok Ligáját is nyert norvég klub a túlköltekezés miatt az anyagi csőd szélére sodródott, az állam azonban mégsem nyújtott mentőövet neki… És ezt nem is várja el senki arrafelé. Ezek az ismérvek pedig ma is jellemzőek a norvég klubokra.
Mentalitásuk is egyedi, egy kihagyott ziccer vagy elpuskázott lehetőség ott egyáltalán nem végzetes, emiatt nem hordozza senki egy karrieren át a keresztet. Mivel a hazaszeretet nem gólokban vagy győzelmekben mérik Norvégiában, ezért a nemzeti identitást sem keverik össze az olimpiai éremtáblázaton elfoglalt helyezéssel. Felfogásuk alapköve, hogy mindenki a lehető legtöbbet, legjobb tudását tegye bele a közösbe, és ezt nem írhatja felül semmilyen egyéni sérelem vagy érdek. Az építő, befogadó közeg pedig az egyént is arra sarkallja, hogy a közös ügyet vigye előre. Akár úgy is, hogy felelősséget vállal a többiekért. Ha hibázik, az nem vonja magával a csapattársak vagy a szurkolók haragját. Alighanem ennek tudható be az a könnyedség, ami megmagyarázza, hogy miként sikerült egy világbajnokságon kétszer is mínusz hatról felállni és fordítani a norvég nőknek. Merthogy a hollandok elleni csoportmérkőzésen, sőt a döntőben is ez történt. Senki sem lett görcsös a hátrány miatt, a pánikolásnak nyoma sem volt, mindenki csak ment előre. Ez már nem a Viking vérnek, sokkal inkább az elfogadó társadalomnak tudható be, ahol a sport nem a nemzeti önigazolás formája, hanem a szórakoztatóipar része. Ezért aztán szórakozva nyernek. Ezért van, hogy ők akkor is győznek, hogyha kikapnak.
