Az Európai Tanács múlt heti, idei utolsó csúcstalálkozóján az uniós partnerek nyomást akartak gyakorolni Olaf Scholz új német kancellárra, ne tegye lehetővé az Oroszországból gázt szállító Északi Áramlat 2 üzembe helyezését, de e tekintetben igazolta, hogy Angela Merkel politikáját akarja követni: leperegtek róla ezek a próbálkozások. Pedig Berlin is jól tudja - a legnagyobb nyomást úgy lehet kifejteni a Kremlre, hogy ne intézzen támadást Ukrajna ellen és vonja vissza csapatait a határvidékről, ha húsba vágó gazdasági intézkedéseket helyeznek kilátásba. E téren a legfájdalmasabb a gázvezeték működésének elhalasztása lenne Vlagyimir Putyin orosz elnök számára.
Valami azért mégis változott az előző német kormányhoz képest. Méghozzá az, hogy a hárompárti német koalícióban a szociáldemokratákkal szemben a Zöldek és a liberális FDP nem sietné el az üzembe helyezést, éppen ellenkezőleg. Annalena Baerbock külügyminiszter a ZDF egyik műsorában több mint egy hete azt közölte, „a jelenlegi helyzetben” (utalva az orosz háborús fenyegetésre) nem képzelhető el az Északi Áramlat 2 beindítása. Ezt a kijelentését vélhetően nem egyeztette Olaf Scholz-cal, azóta kerülte is, hogy szót ejtsen a témáról a nyilvánosság előtt. A Spiegel úgy értesült legutóbbi számában, hogy az SPD két koalíciós partnere tényleg nagyon nem ért egyet a gázvezeték üzembe helyezésével, s ez a téma még koalíciós feszültségekhez is vezet.
A kérdést azonban tágabb horizontokban kell vizsgálni. Azt igazolja ugyanis, hogy a berlini koalícióban nincs egység a külpolitikai irányvonalat illetően. Míg az SPD-hez közel áll Merkel pragmatikus Oroszországgal kapcsolatos politikája, Scholz pedig Willy Brandt hű követőjének tartja magát, hiszen az egykori szociáldemokrata német kancellár is rugalmasabb keleti politikát folytatott elődeinél, a környezetvédők és a szabaddemokraták keményebb fellépést sürgetnek a Kremllel szemben. Bár alig két hét telt el Scholz kormányának hivatalba lépése óta, a külpolitikai irányvonal eltérő megítélése máris feszültségekhez vezetett a német koalícióban, s nem is lesz könnyű kompromisszumot találni.
Az Északi Áramlat 2 projektjét üzemeltető Nord Stream 2 AG múlt pénteken azt közölte, megkezdődött a vezetékpár (két vezeték halad párhuzamosan egymás mellett az Északi-tenger alatt, az egyik már tíz éve működik) második vezetékének gázzal való feltöltése. Ez azonban még nem jelenti az üzembe helyezést. Képletesen szólva valakinek meg kellene nyitnia a gázcsapot a vezeték másik, németországi végén.
De mikor nyitják meg a németek? A berlini belpolitikai feszültségek mellett más hátráltató tényezők is felmerülhetnek. A Süddeutsche Zeitung összeállításában úgy véli, nem is a „mikor” a kérdés, hanem az, egyáltalán valaha üzembe helyezik-e majd, hiszen külpolitikai szempontból is komoly veszélyei lennének egy ilyen döntésnek. Az Egyesült Államokban a republikánusok ismét azon mesterkednek, hogy kereskedelmi szankciókat fogadtassanak el a projektben érintett vállalatok ellen. Nyáron maga Joe Biden demokrata elnök is vonakodva egyezett bele a Berlinnel kötött megállapodásba, amelynek lényege, hogy Washington, egyelőre legalábbis, eltekint az Északi Áramlat 2 miatti büntetőintézkedésektől.
De nem csak Washington, hanem Németország közvetlen szomszédai is ellenszenvvel figyelik a fejleményeket. Tavaly egyébként, amikor Alekszej Navalnij orosz ellenzéki politikust Németországban gyógykezelték, miután hazájában novicsokkal mérgezték meg, Németországban is felmerült a gázvezeték befagyasztásának ügye, de sosem tűnt úgy, hogy az akkori nagykoalíció két pártja valaha is komolyan mérlegelte volna ezt a lehetőséget.
Az Északi Áramlat 2 németek általi befagyasztása komoly Lengyelországnak tett gesztus lenne Scholzék részéről. A két ország között egyfajta diplomáciai adok-kapok zajlik. Berlin egyre élesebben bírálja Mateusz Morawiecki kormányát amiatt, mert nem tartja tiszteletben a jogállamiságot, s a határozottabb fellépést az uniós tagállamok nagy része is támogatja. Varsó viszont a többi állam rokonszenvét az Északi Áramlat 2 folytonos bírálatával nyerheti el, hiszen a gigaberuházást az uniós tagállamok többsége, amint ez a múlt heti EU csúcson is nyilvánvalóvá vált, komoly fenntartásokkal szemléli. Nem is csoda. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a vezeték, amelyen keresztül évente 55 milliárd köbméter földgáz áramolhat Németországba, erősíti Oroszország stratégiai befolyását, egyúttal azonban megosztja, s ezáltal gyengíti is az Európai Uniót.
Morawiecki mindenesetre még a kormány beiktatása előtt reményét fejezte ki, fordulat történik a gázvezeték kapcsán és a Scholz -kabinet „mindent meg fog tenni annak kivédésére, hogy Moszkva fegyverként használhassa a vezetéket szomszédai ellen”. Varsó számára reménykeltő lehetett, hogy kancellárként Scholz egyik első útja épp a lengyel fővárosba vezetett, de a vendéglátók nyomásgyakorlásának nem engedve nem volt hajlandó kijelenteni azt, hogy hazája lemond az Északi Áramlat 2 üzembe helyezéséről. Pontosabban azt mondta, a kormány nem titkolt célja, hogy átálljon a megújuló energiaforrásokra, de csak távolabbi cél az, hogy lemondjanak a gázról.
Ami tovább bonyolítja a helyzetet: Oroszország kezében a gáz a politikai nyomásgyakorlás eszköze lett. Az első koronavírus-válságot követő gyors fellendülés miatt az egész világon jelentősen megnőtt a nyersanyag iránti kereslet, ami miatt az egekbe szökött a gáz ára. Ennek köszönhetően a Gazprom nemrég rekordnyereségről számolt be 2021 harmadik negyedévben. Ezzel kapcsolatban a logika azt diktálná, hogy a megnőtt árak és az egekbe szökött kereslet miatt a Gazpromnak megéri növelnie az Európába irányuló exportját. Csakhogy ez esetben nem az üzlet logikája érvényesül, hanem a nagyhatalmi érdekek. Oroszországot ugyan nem tekinthetjük igazi nagyhatalomnak, de akad még olyan eszköz a kezében, amivel súlyos zavarokat idézhet elő, s e tekintetben elsődlegesen hatalmas nyersanyagkészletét említhetnénk. Moszkva ezért, jelezve, hogy még igenis van aduász a kezében, csökkentette az Európába irányuló gázexportját. Ezzel óhatatlanul kimondta: számára a gázexport, illetve az északi Áramlat 2 a politika eszköze.
Az energiafüggőség gyökerei
Németországban most nem is csak az a kérdés, mi legyen a gázvezetékkel, hanem az: miként vált ennyire függővé az orosz földgáztól? Németország hivatalos álláspontja évekig az volt, hogy az orosz-német gázvezeték kizárólag magánprojekt, tehát ez nem a kormány ügye. Ma már ezt azért senki sem meri állítani Berlinben. Kirsten Westphal, a berlini Stiftung Wissenschaft und Politik (SWP) német-orosz energetikai kapcsolatokkal foglalkozó munkatársa a Süddeutsche Zeitungban úgy vélte, már az egész projekt bűnben fogant, hiszen egy évvel a Krím Oroszország általi megszállása után születtek a tervek és egyértelmű volt, hogy stratégiai projektnek szánták Ukrajna megkerülésére.
Miközben azonban ma a vezeték az EU megosztásának eszközévé vált, egykor éppen a Kelet és Nyugat közötti megbékélés jelképe volt. S itt kapunk választ arra, energiahordozók tekintetében Németország miért függ ennyire Moszkvától. Willy Bandt Ostpolitikjának, azaz keleti politikájának a lényege az volt, hogy a nyugati és a keleti blokk kereskedelmi kapcsolatainak fellendítésével próbálta megszelídíteni a szocialista országokat, illetve a Szovjetuniót. A szociáldemokrata kancellárnak döntő szerepe volt az NSZK és a Szovjetunió közötti energetikai megállapodásban. Ennek értelmében a hetvenes években a düsseldorfi Mannesmann és Thyssen acélipari vállalatok 1,2 milliárd márka értékben szállítottak csöveket, a Szovjetuniónak, amely gázzal fizetett. Minden egyes olajválsággal az orosz gáz iránti étvágy még inkább megnőtt. Berlin így egyre kevésbé függött a kőolajtól, de eközben emelkedett a gáztól való függése. Ugyanakkor a földgázügylettel Németország nagyon jól járt, a lakótelepi házakat is szibériai gázzal fűtötték.
Ma már 511 000 kilométernyi gázvezeték szeli át Németországot. Ez a tízszerese az összes szövetségi út és autópálya hosszának, emlékeztet a Süddeutsche Zeitung. Az Oroszország és Németország közötti gázügylet azonban mindig is gyanakvást keltett, különösen az Egyesült Államokban.
