Amikor 1970. március elsején bemutatkozott a Honvédban, a kispesti csapat 2-1-re kikapott Dunaújvárosban. Milyen érzés töltötte el?
A vereség sohasem kellemes, de gondolhatja, micsoda pillanat volt az az életemben, ha máig fújom a Kohász akkori védőnégyesét: Formaggini, Fajt, Cseh, Csepecz. Nálunk meg ott volt a három Lajos, Kocsis, Szurgent, Tichy, valamint Kozma Misi... Nem is nagyon értettem, hogy' kerülök én közéjük. Pedig Pomázon a megye kettőben százharminc gólt értem el.
Hány szezonban?
Egyben. Aztán felfedezett a szentendrei Kossuth KFSE, és ott is gólkirály voltam. Ám a Honvéd más kávéház.
Nem úgy tűnt: ötödik meccsén, Kispesten két gólt lőtt az FTC-nek. A Honvéd 3-0-ra nyert, a 25 000 néző jelentős része a pályára tódult ünnepelni.
Csodálatos nap volt, mert az én jelmondatom úgy szólt: a szurkolókért meg kell halni a gyepen. S akkor tényleg kiszolgáltuk a drukkereket. Olyan csapatot győztünk le fölényesen, amelyben Géczi, Novák, Páncsics, Juhász Pista, Kű Lajos, Szőke, Branikovits, Albert sorakozott. Ám aztán szép lassan hátrébb kerültem a támadósorból, mert kiderült: jó az állóképességem, ráadásul a művészek közül sokan nem nagyon keresték az ütközést... Én nem tértem ki a küzdelem elől, hetvenkettőben meg is sérültem. Először, de korántsem utoljára.
Azért a lóversenypályán is egészen jól haladt!
Annak mindenekelőtt a pénzdíj meg az ajándék televízió volt az oka. Az MLSZ valamennyi játékosnak kötelezővé tette a négyezer méteres táv lefutását, s gondoltam, ha úgyis muszáj részt venni, miért ne vigyem el a nyereményt? Vályogházban nőttem fel, hatan laktunk egy szobában, meg tudtam becsülni mindent. Aztán, amikor nyolcvanban kiszerződtem Antwerpenbe, kiderült: ott minden héten van mezei futás. Az első hónapban az első öt közelében sem voltam; nem az egész belga mezőnyben, hanem csak a mi csapatunkban.
A válogatottban is vereséggel debütált. Újrakezdhetjük: mit érzett?
Megint csak azt mondhatom, örültem, hogy ott lehetek. Ketten voltunk a Honvédból Kocsis Lajossal, az Újpestből heten játszottak. Mindenekelőtt hozzájuk kell fordulni, hogy miért kaptunk ki 2-0-ra Párizsban a franciáktól...
Milánóban viszont csak Honvéd-játékos szerepelt.
Persze, mert UEFA Kupa-mérkőzés volt. S életem legnagyobb élményeinek egyike, hogy a San Siróban 1-0-ra legyőztük az Internazionalét Facchettivel, Orialival, Anastasival, Sandro Mazzolával. Pestre már nem maradt izgalom, a Népstadionban az utolsó percig 1-0-ra vezettünk, Muraro akkor egyenlített. Pedig az Inter labdarúgói fejenként nyolcezer dollárért játszottak, mi hatezer forintért futballoztunk. A prémiumban nyilván volt különbség két évvel később, az Ajaxszal szemben is, ám itthon négy-egyre nyertünk. Ragyogóan sikerült a meccs, kár, hogy Tahamata a végén rálépett az Achillesemre.
Argentína még annál is jobban fájt, nem igaz?
A hetvennyolcas vébén nem volt esélyünk, pedig nagyon erős válogatottat alkottunk egy évvel korábban. Elsők lettünk a selejtezőcsoportban, állandóan telt ház előtt játszottunk a Népstadionban. Mielőtt a szovjet csapatot kettő-egyre legyőztük, Kutas István, az MLSZ elnöke a Himnusz énekes változatát tetette fel, jóllehet addig rendre az instrumentális verzió hallatszott a megafonokból. Aztán az interkontinentális pótselejtezőn már a szünetben öt-null volt a bolíviaiak ellen, remekül mutatott a táblán, hogy gólszerző: Nyilasi, Törőcsik, Zombori, Várady, Pintér. Később a közönség morgott kicsit, amiért megálltunk hat-nullnál... Abban az esztendőben az év labdarúgója lettem, pedig az eredményjelzős társakon kívül is olyan riválisaim voltak, mint Bálint, Müller, Fazekas. Majd közvetlenül a világbajnokság előtt három hétre elutaztunk Herzogenaurachba. Mit mondjak, nem vittük túlzásba az edzést, Nyilasi Tibivel reklamálnunk kellett, hogy fussunk már egy kicsit. Az ottani műfüvön Várady Béla izomszakadást szenvedett egy edzőmeccsen, majd barátságos mérkőzésre utaztunk az angolokhoz Londonba, ahol hagyjuk, mi történt, a lényeg, hogy Fazekas Laci lelkileg összeomlott. A két leggólerősebb csatárunkat vesztettük el; még akkor is ezt mondom, ha Fazekas pályára lépett a Mundialon.
Nem sokkal később megint Angliába utazott...
Nyolcvanban a Honvéd huszonöt esztendő múltán nyert újra bajnoki címet, de abban az évadban alig játszottam, mert az akkor már edzőként dolgozó Tichy Lajossal összerúgtunk a tréningen, idegsérülést szenvedtem, az orvosok még Nagy-Britanniában is vizsgálgatták a lábamat. Pláne, hogy Antwerpenben ugyancsak megsérültem. Máig kilenc térdműtéten vagyok túl, a balt ötször, a jobbat négyszer operálták. Pedig hetvenegy évesen vigyáznom kell magamra, mert van egy tizenhat esztendős fiam, Olivér. Nem is nagyon járok el itthonról.
Pomázon él?
Változatlanul.
Meccseket néz-e a tévében?
Igen.
Magyarokat is?
Azokat is. De ne kérdezzen, nem akarok véleményt mondani róluk.
