Karácsony közeledtével egyre gyakrabban gyújtottunk gyertyát. A villanyt valamilyen pesti központban ugyanis kikapcsolták. Így persze rádiót sem hallgathattunk, pedig én a nyolcévesek kíváncsiságával szerettem volna megtudni valamit a sokat emlegetett csodafegyverről. A németeké? Az amerikaiaké? Reméltem, az utóbbiaké.
Ahtung, ahtung, lihtspíle, krokodilgrósz… – a rádió ezekkel a német szavakkal jelentette be, hogy légitámadás várható. Világos. A grósz nem más, mint nagy. Nagy, óriási krokodilról lehet szó, talán krokodil-formájú repülőgépről. Minden más gépet lelő. Naná, hogy csodafegyver.
Aztán eljött a negyvennégyes év karácsonya.
Életemben először esett meg, hogy nem kaptam ajándékot. Megértettem: szüleim nem tudtak vásárolni, a felnőttek már az utcára sem mehettek le. Az asszonyok azt főztek, amit a spájzban találtak: babot, sárgaborsót, lencsét, kölest, grízt. És száraztésztát, de mák, dió, túró-tejföl, lekvár nélkül. Azaz hogy lekvár akadt mégis: bordó színű, szeletelhető szilvaíz-féle, amit az emberek csúfolódva hitlerszalonnának tituláltak.
Könyörögtem anyámnak és nagyanyámnak: az legyen az ajándékom, hogy nem kell szokás szerint tíz órakor lefeküdnöm a sötét hálószobában.
– Jó. Tizenegyig fennmaradhatsz.
Fél tizenegykor iszonyatos csattanás remegtette meg a dobhártyákat. Az ablakok betörtek, a légnyomás eloltotta a gyertyát. Miután nagyanyám újra meggyújtotta, átmentünk a másik szobába. Az ágyamon, pontosan ott, ahol a fejem szokott lenni, a kettős ablak széttört üvegtáblái hevertek. A felnőttek tudták: a közeli bérház bombatalálata már annak az egyik jele, hogy megkezdődött Budapest ostroma.
Életünk az első emeleti lakásban és az óvóhelyen zajlott. Hol itt, hol ott…
Az új esztendő, a negyvenötös év harmadik napján nem vijjogtak fel a szirénák. Hál’ isten, ma nincs légiveszély. Néhány perccel a sárgaborsóebéd után beléptem a vécébe. Szerencsém van, gondoltam, senki sem foglalta el a helyet. Pisilés közben eszembe jutott, hogy ki kell használnom a ritka alkalmat: leülök kakilni. A nagydolgozni az iskolára emlékeztetett. A szarni szót családom egyáltalán nem használta.
Mi az odafent? Béötvenkettes amerikai? Motorja úgy morog, ahogy néhai Csibi kutyám morgott, ha idegen jöttét szimmantotta. Olyankor hátrálni kezdett, még a mócsingos csontját is otthagyta, nehogy baj érje. Bennem a vécékagyló előtt ugyanez az ösztön ébredt fel. Visszahúztam vállamra a rövidnadrág pántját, és megfordultam. „Dolgom végezetlenül” léptem ki a hosszú keskeny előszobába, és elértem az ebédlő kétszárnyú, üvegberakásos ajtaját.
Egy pillanatra megsüketített a minden addiginál hangosabb dörrenés. Porból-füstből szőtt varázsköpeny borult rám. Nem láthatott senki. Én sem láthattam senkit-semmit.
A varázs hirtelen megtört. Újra láttam, újra láthattak. Anyám üvegszilánktól sebzett kézfejemet szorongatta. Hátranéztem a lakás bejárata felé. A kicsiny helyiség, amelyet nagyanyám klónak, mindenki más klozetnek titulált, már nem volt sehol. A bomba a tetőt átütve zuhanhatott a lépcsőházba. Nekünk csak a vécénket szakította le. A szomszéd lakások romba dőltek, lakóikat betemette a törmelék.
– Na látod – mondta nagyanyám este, amikor lángra lobbantotta a gyertya kanócát. – Mégiscsak kaptál ajándékot.
– Én?! Mit kaptam? – néztem rá értetlenül.
– Mit, mit, te bikfic! Hát az életedet.
