Egy didergős hajnalon, a fészer aljában összetákolt, itt-ott dombbá, máshol völggyé formázott szénában meglett az első kiskutya, fekete pamacs, még inkább gombóc, tenyérnyi, ártatlan, pihepuha jószág. Mi pedig ott maradtunk továbbra is a nagy kérdéssel, hagyjuk-e megtörténni a dolgokat úgy, ahogyan a kutya akarja, vagy vigyük fel mégis őt és elsőszülöttjét a meleg nappaliba.
Hogy a nagy izgalmak közepette megnyugtassuk várakozó, izgatott szívünket, elmentünk a közeli dombokra dércsípte kökényért, csipkebogyóért, no meg a kaput díszítő kis koszorúhoz is kellett néhány fenyőág: nyári sétáink során jól berögződtek az útvonalak, könnyű volt megtalálni az alkalmas fákat, bokrokat. Az egyik földút mellett ismerős terepjáró bukkant elő, az őszhajú férfival, akit gyakran látunk errefelé, főként tavasszal. Lovai kóborolnak el mielénk, akad, amelyik még a házunk előtt is alszik, nagyokat fújtatva, szuszogva éjjel, tán még horkol is, bár időnként egy ilyen falusi házban nem lehet biztosan tudni, ember vagy állat adja-e ki a különös hangokat. Hisz horkol nálunk a macska is, a kutya meg pláne, ha nem lenne bizarr gondolat, azt mondnánk, hogy még a japánbirsbokrok ágai között fázósan összebújó verebek is felhorkantanak néha, megnyugtató ritmusát adva az éjjeli hangoknak.
Mondtuk az öregúrnak, aki most csak szénáért indult, mi történt a kutyával, mily tanácstalanság ütötte fel nálunk a fejét. Nagy, meleg jóságos kék szemekkel nézett ránk, olyasfélékkel, amik nemigen hazudnak, kimondják a valót, ha kellemetlen, ha nem.
– Volt nekem egy vemhes kancám – kezdett egy történetbe válaszul –, a lányom épített neki puha, szénával jól kipárnázott fekhelyet, bent az istállóban, nyugalomban, békében. Láttam én már jól a jeleket az állaton délután, és azt is láttam, mekkora viharfelhők gyülekeznek az égen, farkasordító februári fagyokat ígérve: milyen jó, gondoltam akkor, hogy a lónak nem kell a szabad ég alatt világra hozni a kiscsikót. Aztán, ahogy etetni mentem, felugrott a kanca, ki az ajtón, át a karámon, s rohant utána még két másik! Hamar eltűntek az erdő sűrűjében, még láttam a farukat, amikor szállingózni kezdett a hó. De még ha csak szállingózott volna! Orkánerejű szél kerekedett, a hópihék hatalmas, összefagyott darabokban zúdultak alá, alig vártam, hogy beérjek az épületbe, és magam mögött behúzzam az ajtót. Elővettem a pálinkás butykost, a kiscsikóra keresztet vetettem, isten látja lelkemet, tán még a kancát se vártam vissza, gondoltam, ott pusztulnak el mind a ketten az erdő sötétjében. Másnap, céllal vagy céltalanul, már magam sem tudom, elindultam a fák irányába, talán csak azért, hogy bizonyosságot szerezzek arra, amit elkerülhetetlennek véltem. Épp ott fent, a csipke meg a kökénybokrok előtt jártam, amikor előbukkant a kis csapat: a két kísérő, a kanca, meg a botladozó kiscsikó. Nem volt azoknak semmi bajuk, tán még erősebben keveredtek ki az éjszakai kalandból, mint ahogyan belekeveredtek – mondta, s kacsintott egyet biztatón azokkal a mindentudó nagy, kék szemekkel.