fiam szeme
fiam szeme kavics, törésén
kirajzolódik közös időnk;
gyűrűnként a bizonytalan,
s fordulnak szürke nappalok
nem-sötétbe, tudom már,
a szavak fényérzékenyek:
szobája sarkába gyűlnek
s azt is, hogy álomban
egymásnak küldött
mondataink simogatásra
váró háziállatok
mulandó
egy nevére-sem-emlékszem tacskónk,
amit egy Trabant ütött el, s a bátyám
felhúzta a tetemet az első emeletre;
talán visszapörögnek a kerekek,
hátha átírható még a történet…
így múlik benned minden,
csillagok fénye, kutyaugatás,
szálak, amik a szívednél
tapadnak, észrevétlenül
húznak át az évek alagútján,
így tartanak folyton
a piros zónában
vészfékezésig
Újratervezés
Van még mit csinálni az ég alatt,
felcimkézni a megőrizni valót,
polcra tenni minden jó-időt a spájzban,
majd ha megérett, később elővenni.
Újra rajzolni az elcseszett terveket,
kétségekkel begyújtani,
hadd égjen, hadd égjen,
azután nagyívű verseket karcolni
a megmaradt hamuba, sziklára
írni közös mondatainkat,
azt állítani: ez a te vackod,
s ha mindez megvan,
még a másik oldalon innen,
belakni végül a sajátot.
marad-e valami?
mint minden olyan estén,
ablakba akasztod tekinteted,
egy rég kidobott falióra
kattogása ritmizálja
az emlékezést,
pár képet felhozol
magadban – mentségül –,
hogy építs belőlük
a kopott szőnyegre új házat,
az ágyad alatti porcicáknak,
végül leomlasz te is,
varjak hangja a döntött
ablak résein át;
marad-e valami – tényen kívül –
a szeretetből?
a megismerésről
a megismerés korszaka ez,
amit adsz, abból növekszem;
nagy kérdésekre
apró válaszok,
kíváncsiságom magokkal
teleszórod, hadd keljek
ki benned folyton
felmutatás
tektonikusan szeretlek,
megmozdulnak és
rétegekbe gyűlnek a
rólad kimondott szavak,
geológusok írják
majd pontosan körül
a keresés mozdulatait,
szívlemez-mozgások
egzakt korrajzát,
a megmaradt csontokat
végül felmutatják,
s egy félreeső tárlóban
felcimkéznek:
nem pur és homou
de vogymuk
