Ahogy tavaly, idén is közönség nélkül kényszerültek megszervezni az Európai Filmdíjakat. Csalódott?
Eléggé, hiszen egy ilyen díjátadónak egyik a lényege a jelenlét, hogy európai alkotók összejövünk évente egyszer és együtt izgulunk és ünnepelünk. Mindazonáltal el kell fogadni, hogy a pandémia miatt korlátozások vannak és bizony ezt a helyzetért mi, emberek vagyunk felelősek. A történelem során egy-egy járvány három-négy évig elhúzódott, de én bízom abban, hogy jövő évi gálán, Reykjavíkban már élőben találkozhatunk. Ne feledjük, hogy az Európai filmdíj eszköz arra, hogy szembenézzünk azzal, hol tart most az európai film. Muszáj beszélni arról, hogy a közönségnek milyen művekre van igénye, milyen hatással van az iparra a pandémia és milyen hatással van ránk a streaming előretörése. Válaszaink nincsenek, mert a vírus arra megtanított minket, hogy ne tudjunk hosszú távon tervezni, mivel jelenleg egy hónapra sem lehetséges. Ilyen feltételek mellett kell a film jövőjéről, mely nem összetévesztendő a sorozatokkal. A játékfilm formátumát a mozik határozták meg, kissé anakronisztikus, de eddig muszáj volt beférni két órába egy-egy történettel. A filmszínház a tökéletes helyszín a mozgókép fogyasztásra, ott összpontosul a fókusz és ott alakulhat ki a közösségi élmény. Létkérdés tehát, hogy életben tartsuk a mozikat. Ehhez sokkal bátrabb, személyesebb, innovatívabb és tehetségesebb filmeket kell a jövőben készíteni. Ki kell írtani a középszerűséget.
Pedig a Netflixen vannak „moziformátumú” filmek is. A 365 nap című lengyel erotikus drámát zabálták, bár kvázi a nézhetetlenség határát súrolta.
A Netflix multi és a szórakoztatás a célja – efelől ne legyenek illúzióink. Nem mondom, hogy lehetetlen, hogy a tömegízlés és a művészi értékek találkozzanak, de nem túl gyakori. Ellenben rengeteg ott, hogyan is fogalmazzak…, a nem túl intellektuális és értékes tartalom. A 365 nap erre a tökéletes példa, de hadd emlékeztessem, hogy a Netflix finanszírozta a Operation Hyacinth című krimit, mely kifogástalan alkotás és olyan témákat boncol, mint a homofóbia. De ha már streaming, a HBO például arányaiban sokkal több minőségi tartalmat gyárt. Ugyanakkor jogos aggodalom, hogy a streaming szolgáltatók meddig fognak minőségi tartalmat gyártani, mikor fogy el a presztízs varázsa és állnak rá csak az általános szórakoztatásra.
Nagyon fontos: én nem a kommersz ellen vagyok, remek, ha egy film sikeres, de az érdektelen műveket ki nem állhatom.
Mint az Európai Filmakadémia elnökasszonya rendszeresen kiáll társadalmi fontosságú ügyek mellett. Például Oleg Szencov mellett többször is kiállt.
Élek az állampolgári jogaimmal. A művészetemet arra használom, hogy a gondolataimat, félelmeimet, reményeimet és a dühömet kifejezzem. A Mr. Jones, mely történelmi film volt releváns volt a napjaink viszonyai kapcsán egyben. Magánemberként pedig 1968 óta politikus alkat vagyok. Be kellett ekkor látnom, hogy ugyan lehet próbálkozni azzal, hogy elkerüljük a politikát, de az mindig útólér minket. Ha nem akar az ember az állandó áldozat szerepében lenni, muszáj, hogy tegyen valamit a változásért. Ön is, én is olyan országban él, ahol a politikai helyzet igen bonyolult, melyet tekintélyelvű vezetők igen cinikus módon befolyásolják az egyéni emberi sorsokat. Nem lehet hallgatni. Amúgy meg, a globalizáció korában minden politika: csak nézze meg, hogy az oltások kapcsán milyen viták vannak mikró és makró szinten. Ha a mozi hátat fordít a valóságnak és csak szórakoztat, akkor az mindennek a vége. Nekünk inspirálni kell az embereket, értelmezni nekik a világot, nem az agyukat kimosni.
Ha már említette a Mr. Jones-t: történelmi filmek esetében mindig vannak olyan „hangok”, melyek szerint hamisítják a múltat.
Nézze, miközben emberek vannak lélegeztető gépeken és halnak meg, számos olyan ember van, aki szerint nincs is koronavírus. Van erre egy remek mondásom: a tényeket nem vitathatjuk meg, mert tények. A történelmünk esetében a múltunk több mint kilencven százaléka dokumentált, történészek kutatnak, a kollektív emlékezetet dolgozzák fel. Ha valaki tagadja a múltat azt vagy ostobaságból, vagy politikai céllal teszi. Tagadni Lengyelországban vagy Magyarországon a holokausztot, tagadni a bűnt, a nemzeti érzés mögé bújva lehet, lehet ilyen filmeket finanszírozni is, de az eredmény mindig gyenge és érdektelen. A pragmatizmus sosem lesz erősebb az igazságnál. A múlt megváltoztatása helyett a helyes út a jövő megváltoztatása: ez egy sokkal nemesebb és őszintébb választás. A hazugság és tagadás az ismert hibákat eredményezi csak.
Az Európai filmdíjak tekintetében mindig felvetődik a kérdés: a kis országok mennyire rúghatnak labdába?
A jelölések esetében a nagy fesztiválok a meghatározóak, monopolizálják a díjakat, de ha engem kérdez, a legjobb a mezőnyben a Jasmila Zbanic rendezte Quo vadis, Aida?. Bosznia meg nem nagy ország. Amúgy az egész díjvilág is átalakulóban van, a nagy stúdiókat már nem érdekli az Oscar, a Golden Globe effektíve megszűnt. Nekünk az a legnagyobb problémánk, hogy Európában nem nézzük egymás filmjeit. Ezen kéne változtatni, olyan filmekkel, melyek után nem az az első kérdés: ez miért készült egyáltalán el?
