Az EU hírügynökséget alapított az álhírek kiszűrésére, arra, amit angolul „factcheck”-nek, tényellenőrzésnek neveznek. Eddig 16 ország csatlakozott az ügynökséghez, Magyarország nem tartozik közéjük. Alighanem azért, mert hazánkban nem mindig lehetett (most sem lehet) bízni a kormányzatban és jelentős igény volt és van álhírekre. Mondhatni, ezeknek már történelmi hagyományuk van.
Az első olyan magyar álhír, aminek komoly következményei lettek, 1848 márciusában született. Beszámol erről Jókai Mór „Emlékiratok” c. könyvében és utána számos történész, tehát úgy tűnik, van igazságalapja. A Pozsonyban ülésező magyar országgyűlés nem tud dűlőre jutni a jobbágyfelszabadítás kérdésében, de az a rémhír érkezik, hogy 40 ezer paraszt áll Rákos mezején, hogy Petőfi Sándor vezetésével valóra váltsa a „Dicsőséges nagyurak...” kezdetű vers fenyegetését. A rendek a parasztlázadástól való félelmükben azonnal megszavazzák a régóta esedékes radikális reformokat, így azt is, hogy mostantól fogva a nemesség is fizessen adót. Ez az a ritka eset, amikor egy álhír pozitív következményekkel jár, mert az új törvény a lakosság 80 százalékáról vesz le terheket.
Jó egy évvel később Debrecenben Kossuth Lajos megszavaztatja a Habsburg-dinasztia trónfosztását. Piros betűs ünnep ez a magyar függetlenség történetében, bár a mai napig tart a vita, vajon nem ez váltotta-e ki az orosz katonai beavatkozást. A békepárti Nyáry Pál szerint igen, modern történészek szerint ez csupán megerősítette Miklós cártó seregküldési szándékát, mivel megriasztotta a lengyel tábornokok részvétele a szabadságharcban, különben is segélynyújtásra kötelezte a Szent Szövetség. Érdekes módon az osztrákok elleni győzelmektől felhevült Kossuthnak a trónfosztáshoz szüksége volt még egy külpolitikai érvre is: ez lett a légből kapott „veronai kongresszus”. Ilyen kongresszust valóban rendeztek az európai országok Veronában, csakhogy több, mint 20 évvel korábban. Kossuth érvelése (Jókai szerint) az volt, azért kell most dönteni az államforma kérdésében, „nehogy mások döntsenek felőlünk”. Ez retorikai fogásnak ügyes, csakhogy épp az ellenkezője történt: a többi nagyhatalom, amikor megtudták, mire készül Miklós cár, lényegében szabad kezet adott az orosz katonai beavatkozásra. Mivel amúgy sem igen jutottak el külföldi hírek Debrecenbe, a képviselők lenyelték a kacsát, nem küldtek gyorsfutárt Veronába a hír megerősítésére.
A XX. században nehezebb lett az álhírek terjesztése, jóllehet a Dreyfus-ügy megmutatta, milyen erősen megköti az igazságszolgáltatás kezét egy hamis bizonyíték alapján terjesztett álhír. Hitler hatalomra jutásában is jelentős szerepe volt a „hátbadöfés”-elméletnek, ami ugyan nem egy álhíren, hanem a német hadsereg vereségéből következő legendán alapult, és a göbbelsi propaganda-hálózat konokul ismételgetett álhírekből szedegette össze. Így érkezünk el a szovjet koncepciós perekhez; Sztálin nem csak az esetleges ellenfelek iránti gyanakvása miatt, hanem hamisított dokumentumok (álhírek) alapján gyilkoltatta meg majdnem teljes vezérkarát, Tuhacsevszkij marsallal az élen. 1956-ben a magyar forradalom elfojtása után megint csak szükségük volt a szovjeteknek olyan álhírekre, hogy a semleges Ausztriából tömegesen „horthysta katonatisztek” és egyéb felforgató elemek érkeztek Magyarországra a rendszer megdöntésére. Ezt az állítást különben még a kádárista Fehér Könyv sem tudta bizonyítani.
A leghazugabb álhírt az MTI és a kommunista sajtó 1956 november 24-én közölte, amikor Nagy Imrének és munkatársainak a jugoszláv követségről való elrablása után azt a hírt adta le, hogy Nagy Imréék „a magyar kormány engedélyét kérték, hogy... egy másik szocialista ország területére távozhassanak” és ez az ország a Román Népköztársaság volt. Aznap (titoista elhajlást gyanítva) leváltották a Népszabadság szerkesztőjét, Fehér Lajost. Bár a második szovjet beavatkozás után a Kádár-bábkormány ígérgetéseinek ekkor már csak kevesen hittek, Nagy Imréék Romániába internálása előrevetette a magyar történelem legvéresebb megtorlás-sorozatát, felkelők ezreinek zárt pereit és több százuk kivégzését, egy olyan korszakot, ami csak 1961-ben, öt évvel az események után ért véget, amikor a rendszer már némileg konszolidálódott.
De az álhírek a rendszerváltás után sem csillapodtak: a 2002-es választások után, azzal a jelszóval, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, vadabbnál-vadabb álhírek kaptak lábra Magyarországon. Akkor győződtem meg arról, hogy az emberi hiszékenységnek nincs határa és a zűrzavaros Közép-Európában még nagyobb igény van a rasszista és elképesztően hazug álhírekre, mint egyes civilizáltabb nyugati országokban.
Végül, de nem utolsósorban, a jelenlegi kormány propagandája főként azon az álhíren alapul, hogy Soros György muszlim migránsok tömegeinek betelepítésével akarja aláásni a „keresztény Európát”. Egyelőre azonban nem az agg „Gyuri bácsi” és az EU, hanem a Putyin-támogatta leszerepelt diktátor Lukasenka próbálja átnyomni ezeket a migránsokat a lengyel határon, ami végképp nem illik bele a Rogán-stáb üzeneteibe, ezért inkább hallgatnak róla. A déli és keleti határokon áll a kerítés, tehát minden rendben van, csak a Covid-vírus árad be a többségében beoltatlan Romániából békemenetek, futballmeccsek és egyéb közösségi megmozdulások segítségével. Persze a jövő évi választások előtt is lesznek még felülről terjesztett, néprettentő álhírek, de remélem, hogy ezúttal minden álhír csődöt mond, semmilyen népszavazás nem tereli el a figyelmet a kormányváltás szükségességéről és vége lesz a nemzeti színekre festett kleptokráciának az Orbán Viktor által egy ízben „fél-ázsiainak” nevezett országban.
