Lehet-e haragudni egy kutyára, amelyik ösztöneitől vezérelve nem a jó meleg nappali számára kialakított sarkában, a nagymama koptatott lócájával, a nagypapa két míves bőrszékével körbevédett, szalmával és pokrócokkal kibélelt kényelmes elletőládában akarja világra hozni élete első almát (alomját?), hanem bizony deszkák, raklapok, odavetett zománcozott tejes sajtárok, fejőszékek, madzagok, zsinegek, fatuskók és egyéb bohémságok közé ágyazza be magát? Farkasordító hidegben, a csillagok alatt, jól tudva, hogy kora reggel ide telepszenek majd be a tyúkok is, mert ide süt be leghamarabb a nap.
Lehet.
Ahogyan aggódunk a gyerekért, aki sál és sapka nélkül, rohanva indul el az iskolába, vagy az anyánkért, ha a legzordabb időben a síkos járdán topog ki, vagy a barátunkért, aki egyedül szeli át Európát egy nem éppen megbízható autóval, úgy igenis aggódhatunk egy fekete, szőrös, jámbor jószágért is. A haragunkat pedig leginkább az okozza, hogy ezúttal hasztalanok a győzködő szavak, amiket a gyereknek, anyánknak és barátunknak legalább elmondhatunk, bízva abban, hogy ha nem is hallgat ránk, de érti a jelentésüket. Ezúttal a szavak visszapattannak a fekete gombszemről, bozontos szakállról, konyuló fülekről. Ott áll az ajtóban a nyüszkölő óriás schnauzer, ki akar menni, mi pedig szép, ékes magyar szavakkal elmagyarázzuk neki, hogy odakint hideg van, idebent sokkal jobb, mi lesz, ha megfáznak a kicsik, mi van, ha nem tudunk segíteni, nem állhatunk ott hajnal kettőkor fázva, vacogva a sötétben, hát nem érted, te kutya, hogy csak jót akarunk neked? Amikor kiindul, még van egy kis remény, hogy a hanglejtésünkből meghallotta, kiérezte a jóakaratot, és talán tényleg csak pisilni megy, vagy utoljára ellenőrzi a telep, megugatja még a felettünk elszálló repülőt, vagy a csillagokat, ahogy szokta, de aztán visszajön, mert megbízik bennünk, mert velünk él már jó pár éve, és tudnia kell, hogy csak a javát akarjuk.
De aztán a remény szertefoszlik, a kutya végleg bevackol odakint, ránk se néz, mi meg úgy fekszünk le a meleg szobában, a jó vastag paplan alá, hogy lelki szemeink előtt már jéggé dermedt, halott kiskutyák cikáznak, nem is tudunk elaludni jó darabig, ha elalszunk is, nyugtalanul, és hajnalban, jóval korábban, mint szoktunk, már vesszük a kabátot, és indulunk a fészerhez, rettegve, hogy rémálmaink valóra válnak.
Pár lépés még a szétcincált, „fészekké” alakított szalmabála, de a reggeli zord szél már cérnavékony vinnyogást lehel el a fülünk mellett, hogy aztán meg is pillantsuk a csupa csatak kiskölyköt, szőrére ragadt szénaszálakkal, és mellette a pihegő kutyát, akiről akkor még nem is sejtjük, hogy további hét hasonló kis szőrmókkal ajándékoz meg bennünket, s hogy az izgalmakat fokozza, mindezt nem néhány óra, hanem majd´ két napon át teszi. De a szemében mintha végig ott lenne valamilyen bölcsesség, valamilyen természetes üzenet, hogy na látod, kár volt aggódni, nem kellett velem pörölni, s attól, mert neked vannak szavaid, nekem meg nincsenek, mi, anyák legalább megérthetnénk egymást.