Az ellenzéknek tisztába kellene tennie a szótárát, különben nagyon ráfázhat. Például végig kellene gondolnia, mit értett az elmúlt időben, amikor azt mondta, „diktatúra”?
Mert ha azt, hogy az Orbán-kormány valósággal bebetonozta az országot, vagyis mindenre, ami neki nem tetszett, olyan címkét talált, amely az illető egyént-jelenséget ellenséggé tette a társadalom nagy része szemében („Soros”, „migránsok”, „Brüsszel”, „Amerika” stb.), s ennek következtében az érveknek már semmiféle szerepe nem lehet a társadalom megfelelő része előtt; hogy az ún. „modellváltással” lerohanta az egyetemeket, szétverte a CEU-t és az SZFE-t, elhitette az ártatlanokkal – a cinikusokkal nem kellett –, hogy annak idején nem Ascher, Babarczy, Zsámbéki és a többiek rendezték az egyetlen és üdvözítő dimenzióból kilógó előadásokat, hanem a mai janicsárok; hogy nem erőszakszervezetekkel ugyan, hanem pályázati és egyéb eszközökkel, de zsarolni bír és nem szégyell; hogy kivagonírozza a közvagyont – akkor egyetértek. Ez a szóhasználat azonban következményekkel jár.
Az egyik következménye az, hogy be kell látni: diktatúrából csak forradalommal lehet kiverekedni magunkat. Az Orbán-kormány nem „klasszikus” diktatúra, a forradalom sem lesz hát klasszikus forradalom; ettől azonban még fel kell ismerni, hogy mérlegeléssel, kerekasztalokkal nem lehet lerázni magunkról. Aki be van szorítva, az menekülni akar – ennyi az egész. Aki ezt nem látja be, annak csak azt mondhatom: Istennek hála, hogy 1989-ben Romániában nem volt demokratikus ellenzék! Különben még ma is a képviselőit hallgatnánk ilyen-olyan zugokban, és azon vitatkoznánk, hogy ez vajon már „fasizmus” vagy nem, hogy „maffiaállam”-e vagy sem. A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy a pestist annak nevezzük-e, ami, és annak értelmében járunk-e el ellene, ahogy elneveztük.
A másik belátnivaló: az Orbán-kormány minden erejével őrizni és védeni fogja a hatalmat, az egyetlen dimenzió egyre „egyetlenebbé” válik, egyre több fülbevalóba vésik az Egyedüli Üdvözítő nevét, Orbán támogatói egyre elkeseredettebbé és élesebbé válnak, senkinek és semmi szín alatt nem könyörülnek. A kamarilla akkora vagyont gyűjtött, hogy már csak amiatt sem esik meg a szíve senkin, már csak azért is fut a pénze után.
A harmadik: Gyurcsány teher. Őt soha nem lehet meggyőzni erről, a többiek azonban még láthatnának tisztán. Rég eljátszotta a hitelét; és összetéveszteni retorikus képességeit azzal, hogy bármilyen politikai haszna lenne olyan, mint az őszödi beszédet a retorikus képességek alapján mentegetni, mintha bármilyen politikusi beszédnek kizárólag a retorika lenne a mércéje. A mai szereposztásban nem más, mint kolonc Dobrev Klára nyakán.
Mindez akkor érdekes és megszívlelendő, ha az ellenzék valóban diktatúrának véli azt, ami körülveszi. Ha ez nem pestis, csak gyomorrontás, akkor nyugodtan kerekasztalozhat, vitatkozhat, nyugodtan analizálhatja a demokrácia szabályait, és tanakodhat a tévében arról, hogy ez fasizmus-e vagy nem. Gyanítom, hogy mindezt azért is teszi oly nagyvonalú hanyagsággal, mert a Kádár-korban szocializálódott, amelyben mindenki élhetett, ahogy tudott és ahogy hagyták, miközben persze hagyták, hogy tudjon. „Kényelmes diktatúrában éltünk” – mondják Günter Grass egyik regényében.
Ez már nem az a kor. Elszúrnak valamit, és ki tudja, mennyi időre lesz az ország lerabolva szellemileg és anyagilag – mindazokkal együtt, akik nem Magyarországon élnek, de reménykednek még.
Aztán van egy hatalmas probléma, melyet fel kellene vetni. Kiket gondol az ellenzék embernek? Mit gondol az emberi jogokról? Olyan ellenzékieket látok románozni-ukránozni, akik egyebet sem állítanak magukról, mint hogy ellenzékiek, következésképpen egyaránt irtóznak a rosszízű általánosításoktól – retorikusan legalábbis.
Kit gondol magyarnak? Pusztán azt, aki Magyarországon él? Ez meglehetősen leszűkíti, másfelől bonyolítja a kérdést. De itt is szükség lenne némi következetességre. Mert ha senkit nem szabad egy olyan közösség alapján megítélni, amelyről majdnem semmit nem tudunk, akkor senkivel kapcsolatban nem hangozhat el, hogy „menjen haza az a(z) román/ukrán korrupt!” A Petőfi Irodalmi Ügynökség és a Nemzeti Színház vezérét egyaránt egyénként kellene jellemezni.
Mindezt egyszerűen a tisztánlátás kedvéért, s hogy ennek a tisztánlátásnak a birtokában lehessen készülni a tavaszi választásokra.