Már 2013-ben bemutatta a Pleasure című rövidfilmet Cannes-ban, melyet az idei Sundance-en követett az egészestés verzió. Azért nem kevés évet áldozott a témára.
És még annál is többet! A téma iránt tizenhat éves koromban kezdtem el érdeklődni, amikor az akkori barátom levetített nekem egy pornó filmet. Később gender kutatásokat végeztem annak kapcsán, hogy a média hogyan befolyásolja a nemi szerepünket a társadalomban. Alkotóként tizenhét évesen fotósként kezdtem, és már itt meg kellett tapasztalnom, hogy még a magát modernnek tartó első világ is mennyi a férfiak dominanciája alatt van. Nincs ez másként a pornóban sem. Pontosabban a heteroszexuális pornóban, mely egy az egyben férfi fantázia és nők alárendelt szerepet játszanak benne, a kamera is egyfajta fallikus szimbólum. Húsz éve foglalkozom ezzel a témával kutatóként és filmesként, a művészet, mint aktivizmus idea jegyében. A Pleasure-ben szerettem volna megfordítani a kamerát és rámutatni a férfiakra.
Sosem vetődött fel, hogy dokumentumfilmet készítsen?
Nem vagyok dokumentumfilmes, mert egyszerűen nem tudnám elviselni, hogy nem tudok mindent irányítani a filmkészítés során. Szükségem van a fikciós narratívára, hogy történetet tudjak mesélni. Igaz, a hitelesség miatt minden más szinten „kikölcsönöztem” a realitást. Tulajdonképpen a hosszú évek kutatása dokumentarista módszer, csak a tények alapján egy olyan formát kerestem, mely tökéletes volt a szememben. Az elején csupán egy vízióm volt, a módszer időközben alakult ki. Markánsan különbözik ez egy hagyományos játékfilmtől, már csak azért is, mert hat évet szántam rá, ennyi időt meg normál körülmények között nem lett volna lehetséges.
A Pornhub a Google után a második leglátogatottabb honlap több felmérés szerint, mégis nagyon kevés játékfilm készült a pornóiparról. Mit gondol, mi van ennek jelenségnek a hátterében?
A pornó és a szex bizonyos körökben a mai napig tabu. „Ténykérdés.” Ha játékfilmet készítesz, akkor írnod kell egy történetet, ezáltal állítanod kell valamit. Sokkal könnyebb a helyzete egy dokumentumfilmesnek, aki elég, ha objektíven „megmutatja” a témát. Érdemes játékfilm csupán kettő készült: a Boogie Nights és a Lovelace és csak az utóbbi az egyetlen, mely egy női pornósról szól, miközben ebben az iparban tulajdonképpen ők a sztárok. Ám mindkettő film a hetvenes években játszódik, tehát egy olyan helyzetet mutat be, melynek semmi köze a korunk valóságához. Ha játékfilmet készítesz a pornóiparról és hiteles akarsz lenni, akkor azt teszed, mint én, hogy hosszú évek alatt építed fel magad a szakmabeliekkel. Sok játékfilmes nem szívesen nyúl ehhez a témához, mert nagyon könnyen bele lehet futni olyan hibákba, melyek miatt össztűz alá kerülhet. Talán mostanában ez változni fog, hiszen a sajtó is egyre többet foglalkozik ezzel. Illetve ott van a #meetoo mozgalom is, melynek egyik eredménye, hogy végre lehet beszélni a szexualitásról és azon belül a toxikus maszkulanításról.
Ehhez képes eléggé humánus módon nyúl a témához a Pleasure-ben.
Nekem két célom volt: az egyik, hogy beszéljek az iparágban dolgozó emberekről, mivel ők elvégre egyszerű munkások. Nem ítélkezek felettük, minden iparágban kihasználják a dolgozót – a kapitalizmus már csak ilyen, de a pornós világ az, mely allegorikusan a legtöbbet árul el a mai társadalmi berendezkedésekről. Persze, az is igaz, hogy vannak aljas emberek a pornósok között is, de azt kell, hogy mondjam, ritkább, mint mondjuk a „polgári” foglalkozások esetében. Például, a filmemben, akik a rosszfiúkat alakítják, a valóságban nagyon jó fejek.
A főszerepet alakító Sofia Kappel mellett mindenki más „szakmabeli”?
Igen, de a karakterek, akiket alakítanak, nem feltétlenül azonosak az ő civil figurájukkal. Nem lehet egységesen nyilatkozni róluk. Elképesztően sok oka lehet annak, aki ezt a szakmát választja. A pornónak is van számos műfaja létezik. Egyik pillanat, amikor például átgondoltam az egész filmet, akkor történt, amikor egy forgatáson voltam megfigyelő. Ott volt egy pici lány, talán tizenkilenc éves volt, természetesen iskolás ruhába öltöztették. A rendező a legmegalázóbb helyzetekbe helyezte. Hátborzongató volt. Aztán az egyik szünetben a stábhoz fordult és azt mondta: miért ennyire betegek az emberek, hogy nekünk ilyen beteg dolgokat kell nekik leforgatni? Ekkor értettem meg, hogy nem ők a perverzek, hanem a nézők, akik a piaci igényeket megteremtik. Egészen másképpen kezdtem el nézni a világot, ahol élünk. Hihetetlen, hogy egy pornós mi mindent megtesz azért, hogy egy csöndes többség kielégíthesse az egoját és a vágyálmát. Szerencsére ez az iparág is igencsak változik – a jó irányba. A digitális platformokon keresztül a színészek most már közvetlen kapcsolatot tudnak kiépíteni a „rajongóikkal”, így legalább kevesebb férfi rendező és producer gazdagodik meg rajtuk.
