A Netflix legújabb, Nyerd meg az életed (Squid Game) című sikersorozata ugyanannak a jelenségnek köszönheti népszerűségét, ami hazánkban táptalajt ad az Orbán-kormány autoriter törekvéseinek - egyebek mellett ezzel az érdekes tanulsággal szolgál “A hatalmi atlasz” című tegnap megjelent tanulmány. A Külkapcsolatok Európai Tanácsa (ECFR) nevű pán-európai kutatóintézet gondozásában, a német Stiftung Mercator közalapítvány, az osztrák védelmi minisztérium és a bécsi Társadalomtudományi Intézet (IWM) támogatásával készült összeállítás egy nagyívű áttekintést nyújt, amely a nemzetközi viszonyrendszert próbálja átláthatóbbá tenni. A szerzők hét esszében különböző szférákban tárják fel a folyamatokat és a hatalmi erőviszonyokat: a gazdaság, a technológia, az éghajlat, az emberi erőforrások, a katonai erő, az egészségügy és a kultúra terén. Az említett területek mindegyike egy csatatér, ahol különböző hatalmak állandóan küzdenek egymással a befolyásért és a hatalomért - állítja a kötet szerkesztője, Mark Leonard brit politológus, az ECFR igazgatója. Az ő - “Békétlenség korszaka” (The Age of Unpeace) - című könyvéből átvett gondolatai adják a tanulmány alaptézisét, miszerint vége a hidegháborút követő világrendnek, amit az Egyesült Államok (tágabban nézve a Nyugat) dominált, az egymásra utaltság és összeköttetés viszont nem hozta el a sokak által várt békét, új hatalmak vannak felemelkedőben.
Magyarország csekély geopolitikai jelentőségét tükrözi, hogy a mintegy 170 oldalas kötetben mindössze háromszor tesznek említést hazánkról: kétszer a növekvő kínai befolyás példájának szemléltetéseként, egyszer pedig a szabadságot korábban megízlelő, de a szabadságjogok terén visszafejlődő államként. Orbán Viktor miniszterelnök mindössze egyszer szerepel a szövegben, példaként az olyan vezetőkre, akik vitatják a demokrácia eszméjét és megkérdőjelezik a liberalizmust. A tanulmány kulturális erőviszonyokról szóló része mindenesetre izgalmas értelmezési keretet ad a magyar politikának. Egyfajta magyarázatot szolgáltat arra, hogy Orbán Viktor és a Fidesz miként képes sikereket elérni egyre nyíltabban a Nyugat-ellenes retorikával, miközben a rendszerváltást követően széleskörű politikai konszenzus alakult ki hazánk euro-atlanti integrációját illetően.
A hidegháború az Egyesült Államok mögött felsorakozó szabad világ és a Szovjetunió-vezette autoriter államok összecsapása volt, hazánkban és a keleti blokk más országaiban azonban nem kevesek tekintettek irigykedve a vasfüggöny mögötti világra. A Nyugat számára hatalmas vonzerőt biztosított, hogy gazdaságilag prosperált és riválisainál hatékonyabbnak tűnt a politikai problémák megoldásában. A hidegháború lezárultával a Nyugat maradt az egyedüli igazodás pont: a liberális demokrácia és a kapitalizmus mintaképpé vált, a nyugati kultúra, eszmék és értékrend látszólag megállíthatatlanul terjedtek. A széljárás idővel azonban megváltozott, a kulturális hegemónia megtört. Világszerte sokan kezdték el félteni az identitásukat, tartani saját társadalmuk eltűnésétől, ami ellenállást váltott ki a Nyugat kultúrájával és befolyásával szemben - állapították meg az ECFR összeállításának készítői. Szerintük a hidegháborúban az Egyesült Államok képes volt megtestesíteni a szabadság eszményét, ám mára szép számmal akadnak olyanok, akik az Amerika által is hirdetett egyetemes értékrend elutasítását tekintik a szabadság kiteljesedésének.
A tanulmányban ismertetett jelenséget minden bizonnyal felismerte a magyar vezetés is, ami egyszerre igyekszik fokozni és kihasználni a Nyugattal szembeni ellenérzéseket. A Fidesz 2010-es kormányralépése óta látványos erőfeszítéseket tesz a nyugati irányultság gyengítésére. A szüntelen brüsszelezés, a nyugati országok belső problémáit nem ritkán eltúlzó, lejárató hangvételű riportok elburjánzása a kormánymédiában vagy éppen a liberális demokrácia megbélyegzése,“véleménydiktatúrának” minősítése mind-mind ezt a célt szolgálja. Mindez mérsékli a kormánypárti támogatók körében a Nyugat vonzerejét, ezáltal ideológiai alapot teremtett arra, hogy az Orbán-kormány saját szájízének megfelelően, igazodási pont nélkül alakítsa át a magyar intézményrendszert. Hasonló módszerekkel bontják le a demokratikus berendezkedést Lengyelországban és Törökországban is.
A Nyugat-ellenes vezetők malmára hajtja a vizet, hogy a liberális demokrácia felsőbbrendűsége világszerte megkérdőjeleződött, ahogyan arra “A hatalmi atlasz” írói is rámutatnak. A hidegháborút követően széles körben elfogadottá vált a tézis, hogy a szabad világ szükségképpen sikeresebb, ám az elmúlt harminc év eseményei kétségeket ébresztettek efelől. A tanulmány megjegyzi, hogy a koronavírus-járvány cáfolta ezt a tézist, elvégre a demokráciák és a tekintélyelvű rendszerek között egyaránt akadtak jól és rosszul teljesítő államok a pandémia kezelését vagy a gazdasági kilábalást illetően.
A demokrácia fénye annyira megkopott, hogy még a teljesen demokratikus országok lakóinak is megingott a hitük saját rendszerünkben, ami sebezhetőbbé teszi őket a külső manipulációval szemben. Más társadalmak viszont zárkózottabbak lettek a Nyugat felől érkező behatásokkal szemben, ennek tudható be, hogy mérséklődött az Egyesült Államok és Hollywood kulturális ereje, miközben megnövekedett a kereslet például a dél-koreai, török vagy éppen az indiai kulturális termékek iránt. Ebben a három az országban az a közös, hogy nehezen lemásolható, egyedi kultúrával rendelkeznek, a fogyasztók általában nem érzik, hogy veszélyt jelentenének saját kulturális identitásukra. A kötet szerzői szerint ez is közrejátszhatott a már említett dél-koreai Netflix-széria, a Nyerd meg az életed sikerében, abban, hogy a Szulejmán című török történelmi sorozat világhódító útra indult, valamint abban, hogy az indiai Bollywood-gyártotta filmek Egyiptomban, Nigériában és Peruban egyaránt megtalálják a közönségüket.
Kína szintén a Nyugattal szemben táplált ellenérzéseket lovagolja meg az ECFR összeállítása szerint. Míg a kommunista Szovjetunió a saját képére akarta formálni a világot, addig a kínai rezsimnek (vagy a jelenlegi orosz vezetésnek) nincsenek ilyen ambíciói, nem kíván ideológiai alternatívát nyújtani a nyugati modellhez képest. Peking mindössze üzletelne, és ehhez egy olyan harmonikusnak mondott környezetet kínál, amelyben - ígéretei szerint - mindenki megőrizheti saját kulturális identitását. Más szóval: Kína nem maga fújja a passzátszelet, hanem annak köszönheti befolyását, hogy a Nyugattal szembeni erős ellenszélnek eresztette a vitorláit. Ugyanez igaz a Orbán-kormányra is, mely a nyugati kulturális hegemóniával kapcsolatos félelmeket kihasználva építi saját rendszerét. A széljárás azonban bármikor megváltozhat hazánkban, akár a jövő áprilisi választáson is.
Az EU a harmadik pólus
Habár úgy látszódhat, hogy a világpolitikai folyamatokat a Washington-Peking tengely határozza meg, az ECFR összeállításának szerzői szerint az Európai Unió egy harmadik pólusnak, “szabályhozó szuperhatalomnak” tekinthető mellettük. A tanulmány szerint az EU annak köszönheti erejét, hogy képesek olyan sztenderdeket megalkotni, amihez a multinacionális cégek többségének, köztük az amerikai techóriásoknak is alkalmazkodniuk kell, máskülönben nem férhetnek hozzá a közös piachoz, a világ legnagyobb egységes kereskedelmi övezetéhez. Az unió hajlandónak mutatkozik arra, hogy gazdasági hatalmát bevesse a klímaváltozás elleni küzdelem előmozdítása érdekében - erről szól például az Európai Bizottság karbonvámról szóló terve, ami a jelentős szén-dioxid kibocsátással előállított termékeket sújtaná. A brüsszeli testületek ugyanakkor vonakodnak latba vetni a közösség erejét más geopolitikai célok megvalósítása érdekében, ami azt jelenti, hogy az EU hatalmi potenciáljának csupán a töredékét aknázza ki.
Az amerikai vezetés jóval tudatosabban használja fel a rendelkezésére álló eszközöket, amiből bőven akad: habár az Egyesült Államok abszolút dominanciája megszűnt, még mindig profitál az elmúlt évtizedekben betöltött kiváltságos szerepéből. A dollár világkereskedelmi szerepéből és a pénzügyi rendszerek felett gyakorolt ellenőrzésből adódóan a mindenkori washingtoni kormány képes fájdalmas gazdasági szankciókat kivetni bármilyen államra, szervezetre vagy személyre. Az amerikai techcégek pedig példátlan hozzáférést biztosítanak az ország hírszerzésének az interneten keresztül áramló információkhoz és adatokhoz. Mindemellett az Egyesült Államoknak még mindig megkérdőjelezhetetlen a katonai fölénye.
Kína szintén célratörő külpolitikát folytat, ami kihívást jelent a fennálló világrendre. Az ázsiai ország legfőképpen abból meríti hatalmát, hogy rengeteget költ külföldi beruházásokra, infrastruktúra-projektekre. Gazdaságilag egyre nő a befolyása, a világ országainak már több mint kétharmadát szorosabb kereskedelmi kapocs fűzi Kínához, mint az Egyesült Államokhoz. Ez azért is problémás, mert a pekingi rezsim a nyugati, nemzetközi szabványoktól eltérő sztenderdek kialakítására törekszik. Kína jelenleg exportalapú gazdasága miatt rendkívül sebezhető, de ezt egy részben önfenntartó, az úgynevezett “kettős keringés” koncepcióján alapuló gazdasági modellre való áttéréssel orvosolná. A pekingi rezsim reményei szerint ezzel képes lenne megvédeni magát a külföldi nyomásgyakorlástól, ugyanakkor más államokkal szemben kényszerítő eszközként alkalmazhatná gazdasági hatalmát.
