A Terror Háza szabadalmaztatott módszere működik a várbeli Szent István teremnél is: nem engedik elkószálni az állampolgári fantáziát. Látogatni csak csoportban, vezetővel lehet, esetleg informatikai pórázon, tablettel a kézben. Őszintének tűnő elragadtatással ugyan, de hibátlanul megmondják, miről mit kell gondolni.
A Szent István teremről például azt, hogy ez a magyar iparművészet csúcsteljesítménye, a semmiből abszolvált újraalkotásával régi adósságát törlesztette nemzetének a kormány. A csoportot vezető fiatalember láthatóan elbűvölve sorolja, hány kiló az arany, mennyi az eozinmázas kerámia és a méregdrága kárpit, aztán a Vár hetvenes évekbeli enteriőrjét lesajnálva kuncogtatja a közönséget, és fájdalmasan sóhajt: nem elég a terem, a lovarda meg a főőrség, mindent gyorsan meg kell csinálni, nehogy vissza lehessen bármit fordítani, ha ne adj isten, tavasszal…
És most pontosan ez történik. Épül az egykori Pénzügyminisztérium, mozgolódnak József főherceg egykori palotája és a volt külügyminisztérium helyén, és napvilágot láttak a honvédelmi tömb abszurd rekonstrukciójának látványtervei is: éljen és virágozzék a XIX. század, de csak annyira, hogy ne zavarja a Karmelitából nyíló panorámát. Még a Szentháromság téri volt Burg hotelt is lebontják, hogy a pompózus pénzügyhöz passzoló „korhű” valami kerüljön a helyére.
A XX. század második felének építészeti csúcsteljesítményeit söprik most szemétlapátra kizárólag azért, hogy a rossz ízlés és az akarnokság emlékműveit megépíthessék a helyükre. Csak a Várban elpusztították már Virág Csaba teherelosztóját, most majd Jánossy György hotelépületét, mert a döntéshozó elit a maga viceházmester műveltségével úgy gondolja, ezek nem elég „szépek”. És persze mert lehet építeni a helyükbe, a mi pénzünkből, saját zsebre, a jövő borzongására - bármit.