Ubul nem volt se szép, se csúnya. Pont valahogy a matematika azon tartományába esett, amelyet nem lehet értelmezni, mint egy vacak részhalmazt. Röviden: az a férfi volt, akinek arcán nem hagyott nyomot az élet.
Láthatatlanságának sokáig nem tulajdonított nagy jelentőséget; a legtöbb emberrel is rendszeresen megesik, hogy a villamoson rátaposnak a lábára, rávágják az ajtót, nem köszönnek neki, a pincérek tudomást sem vesznek róla az étteremben, és hogy a nők keresztülnéznek rajta. Akkor kezdte ő maga is gyanítani, hogy valami nincs rendben, amikor váratlanul rányitottak egy közösségi mosdó fülkéjében, és ha nem ugrik félre a vécécsészéről, megnézhette volna magát. De empatikus ember lévén nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni az ajtó nyitogatásával a férfit, ezért befogta az orrát, és türelmesen megvárta, amíg végez, majd sebesen felhúzta a nadrágját, és kilépett a fülkéből.
A dolog akkor vált egészen világossá számára, amikor egy meleg, nyári napon kedvenc parkjának egyik árnyékos padján heverészve olvasgatott, és egy nő véletlenül ráfeküdt a barátjával együtt. De mivel jól nevelték, nem szólt egy szót sem, némán tűrte a szerelmesek hosszú és vad nászát. Igyekezett a saját dolgával foglalkozni: olvasott tovább. A zaklatott körülmények között történő olvasáshoz már egyébként is hozzászokott, hála a neurotikus és félpszichopata női szomszédjának, aki, ha épp nem üvöltött torkaszakadtából, Barry White-ot hallgatta maximum hangerőn. Nem mellesleg a ritmikusan hozzá-hozzáérő ismeretlen nő forró, nyirkos feneke kellemes tempót diktált az olvasáshoz; ugyan volt rész, ahol szívesen elidőzött volna még egy cseppet, de a tapasztalatért, hogy a természetben nem érdemes túlságosan összetett és komplikált regényeket olvasni, sokkal hálásabb volt.
Békés jelleme miatt, alázatosan elfogadta, hogy neki ez jutott. Ő olyan, amilyen: semmilyen. Persze hazudott volna magának, ha azt mondja, nem vágyik arra, hogy összesúgjanak a háta mögött, és legalább annyit megjegyezzenek: ,,Nézd, milyen átlagos!” De aztán képtelen gondolataitól mindig nevetni támadt kedve, mert tudta, hogy az átlagos emberek után nem súgnak össze, így neki már az is örömet okozott volna, ha kevesebbszer tapossák meg a lábfejét, nem törnek rá a mosdóban, és egy-egy kósza, de sikeres randevú is összejön.
Becsületes emberként adottságát egyáltalán nem fordította a maga javára, pedig ingyen járhatott volna koncertekre, moziba, és ki tudja, mi mindent tehetett volna még. De Ubulból hiányzott minden kilengésre, egészséges perverzióra és hatalomra való hajlam.
Egy májusi napon azonban úgy tűnt, minden megváltozik.
Az Olvadó Bikakönnyben söröztek egyetlen barátjával, Jánossal. Barátságuk töretlenségének nem volt nagy titka: János beszélt, ő pedig hallgatta. Mindig.
– A nők csak kamuzzák, hogy menstruálnak – motyogta orra alatt János, és beleszippantott a habba. – Nincs az az isten, ami ennyire ki akarjon baszni a saját teremtményével.
János biztos pont volt Ubul életében. Mindig itt ücsörgött az Olvadó Bikakönny teraszán. Nem is kellett előre egyeztetni vele, mert akárhányszor betért, itt megtalálta.
– Takarítani, főzni, mosni, dolgozni, sminkelni. És állandóan borotválkozniuk, sőt gyantázniuk kell – azzal belemarkolt a pultra kikészített sós mogyoróba. – Na meg kilenc hónapig a saját testükben hordanak egy gyereket, amit aztán meg is kell szülniük… És akkor higgyem el, hogy ezek mellett a Jóisten még havonta öt napon keresztül kivérezteti őket. Ráadásul szédüléssel, görcsökkel, fájdalmakkal kiegészítve… H-a-z-u-g-s-á-g! – dünnyögte János, miközben ropogtatott. Ubul egyetértően bólogatott és megkínálta magát a sós mogyoróból. – Csak kitalálták, globálisan összeszövetkeztek a nők, hogy öt napig nyugtuk legyen tőlünk, meg úgy az élettől ánblokk. Hogy öt napig mi csináljunk mindent. Csak honnan az a sok vér… Hé, hova lett a mogyoró? – kérdezte János, mire a pultossrác elvette az üres üvegtálat és újratöltötte.
Ubul ez alkalommal sem szakította félbe Jánost, monologizálását még távozásával sem akarta megzavarni. Letette a pénzt a pultra, felvette a zakóját, és már indult is haza. Nem lakott messze, mindössze két sarokra a bártól.
Már épp készült befordulni az utcájába, amikor elhaladt mellette egy csinos hölgy. Nagyon jó illata volt. Gyöngyvirág és méz. Rövid, fekete haját a tarkóján tűzte össze, kék ruhájának derekát vékony, fehér övvel kötötte át. Úgy tíz-tizenöt méterre járhatott, amikor Ubul utánaeredt.
Lenyűgözte, ahogy a ruha alja minden lépésénél finoman megérinti a lány formás vádliját.
Annyira belefeledkezett a látványba, hogy észre sem vette, a zebrán időközben pirosra váltott a lámpa. Amint lelépett a járdaszigetről, bal oldalát pokoli fájdalom járta át, majd hirtelen elvágódott és feje hatalmasat koppant a betonon.
A kék ruhás nő visszarohant és legguggolt, két férfi is nyomban ott termett, végül az emberek nyüzsögni kezdtek körülötte. Ubul elmosódó, ismeretlen arcokat látott maga körül, a hangok érthetetlen, tompa zajjá sűrűsödtek. Érezte, ahogy egy-egy idegen térd, tenyér hozzáér, és ahogy a kék ruha alja többször végigsimítja karját. Eleredt a könnye, és egyre csak mosolygott: ,,Miért nem vetettem magamat korábban egy autó elé?”, kérdezte magában, ,,Muszáj megtudnom a nevét ennek a nőnek”, ,,El kell vinnem vacsorázni, lehetőleg ebben a kék ruhában.” Körbe akart nézni, látni, hogy mennyien vannak, hányan figyelhetik, mi történik vele. Nehézkesen elfordította fejét, és akkor látta meg a mellette heverő kisfiút.
