Mire való ez a sok töredék? – kérdezném az egyik fejezet mottójául választott Marilynne Robinson-idézettel. Miért ilyen szabálytalan formájú, szétszórt szilánkokból építkezik a kötetszinten nagyon is szigorúan komponált regény?
Egyértelmű volt számomra, hogy ennek a barátságnak a történetét nem lehet lineárisan elmesélni, emléktöredékekből áll össze teljessé. A megismerkedéssel kezdődik ugyan, de onnan széttörik az elbeszélés. „Bennem többé ne nézd magad / Medencém alján törött tükör” – ezt a Kispál-idézetet a trilógiám mindhárom részénél (Amikor a mama lelegelte a papa haját, 2019; Amikor Szécsi Pál a csöveken keresztül üzent, 2020; Egymás könyve – Amikor összegyűrtük az eget, 2021 – a szerk.) használtam, mert mióta hallottam ezt a dalt, alapvetésként tekintek rá: ha másikban nézünk önmagunkra, olyan, mintha egy víz alatti törött tükörbe pillantanánk.
Van egy ellentmondás a könyvben és annak létezésében, ami választ adhat arra, hogy miért tartott hét évig a megszületése. Azt írja egy helyen: „Mónát is csak egy árnyalaknak láttam, végérvényesen halottnak, akit ha rögzítenék, leírnék, onnantól már tényleg nem lenne sehol, csak papíron.” Túlélték a halottai, hogy papírra kerültek?
Az írás, ahogy bármi más is, mindig csak a továbbélőnek segít, róla szól. Amikor dolgozunk a halottainkkal, akkor annyira átformálódnak a munka során, hogy már nem maradnak maguk – sokkal inkább mi leszünk. Nagyon tudok azonosulni azzal, amit Lucia Berlin író mondott a gyerekeinek, amikor megkérdezték tőle, hogy anya, mi az igaz, amit mesélsz, amit leírsz vagy amire mi emlékszünk. A történetek a valódiak – mondta Lucia. A magamon, az emlékeken, az íráson átszűrt valami, valaki lesz a valódi. Ahogy semmi mástól sem, ettől sem kapjuk vissza azt, akit elvesztettünk.
A regényben már Móna halála előtt is nehéz eldönteni, hogy hol ér véget ő és hol kezdődik a barátnője.
A nagyon szoros barátságoknál így van, a halál pedig mélyít rajta. Akkor végképp nincs különbség az egyik és a másik között, ezért is lett Egymás könyve a cím. Hamarosan megjelenik egy kis videó egy, a könyvhöz kapcsolódó dallal – mert ahogy mindig, most is írtunk egyet, ezúttal Kirschner Péterrel és az Ónodi Eszter és az Open Pubbal –, ami ezt az egymásban tükröződést, összeolvadást jeleníti meg. Ónodi Eszter és én ugyanolyan parókában, sminkben vagyunk, első pillantásra össze lehet minket keverni, de mégis érzékelhető, hogy két külön személyről van szó.
Ahogy a két szereplő nem választható szét, úgy ön sem elválasztható az elbeszélőtől. Tudhatóan saját gyászélményeiből született a könyv, és azon belül is a legjobb barát elvesztéséből. Mi az, amit a Móna által megtestesített személy elvitt magából, mi az, ami, amilyen csak vele lehetett?
Évekkel a barátnőm halála után jöttem rá, hogy az a fajta önfeledtség, őszinteség, amit vele megéltem, egyik baráti kapcsolatomban sem volt meg. Ott maradtam tök egyedül. Párkapcsolatban éltem akkor is, de iszonyatos hiány volt bennem, és egyből elkezdtem keresni egy új barátnőt. Ugyanolyan szoros viszonyban szerettem volna létezni valakivel, mint vele, emiatt nagyon rossz szitukba mentem bele. Mint amikor szakítás után valaki kétségbeesetten partnert próbál találni. Aztán jött a felismerés, hogy ez nem fog menni. Ha lesz még egyszer ilyen barátom, akkor az magától jön. De nem valószínű, hogy megtörténik.
Jól dokumentáltan próbált segítséget kérni a gyászfeldolgozásban. Használt valami?
Semmi! Nagyon sok mindennel hasonlóan vagyok: a terápiák, pszichológiai módszerek nagyon egyszerű képletek mentén működnek, és tőlem teljesen különböző, átlagos személyiségekre vannak kitalálva. Amiket ilyen helyeken elsajátíthatnék, azokat én már rég tudom, egész életemben önreflexív voltam, tudtam elemezni a cselekedeteimet, vizsgálni magamat, rengeteg szakembernél jártam, mindezekkel és az olvasással elég nagy önismeretre tettem szert. Amit a kezdőknek nyújtanak, az nekem nem való. Az, hogy rácsodálkozunk együtt a veszteségre, nekem inkább dühítő, só a sebbe. Számomra nagyon nehéz volt egyébként is olyan terapeutákat találni, akiknek fogásuk volt rajtam, de párszor azért sikerült. Olyan emberek voltak, akik kimondottan művészekkel, rétegzettebb gondolkodású emberekkel foglalkoznak. Ők tudtak sokat segíteni más dolgokban.
Nemcsak az önismeretben, de az élethelyzetek okán magába az emberek elvesztésében is – úgy tűnik – túl nagy gyakorlatra tett szert.
Még ennél is több halál volt beleírva a könyvbe, de a szerkesztőm kihúzogatta, mert azt mondta, hogy gyengíti az alaptörténetet a sok gyászeset. Igaza is volt, mert úgy tűnhetne, mintha halottakon másznék. Nyilván így is van valamennyire, és ahogy idősödünk, egyre több lesz a veszteség körülöttünk. Egyet is nehéz feldolgozni, nemhogy többet. Mindig azt hittem, hogy hozzáedződöm, de nem lehet. Ráadásul, ahogy múlnak az évek, az is beúszik, hogy hoppá, lassan jön az én időm is.
Pár évvel ezelőtt nyilvános vitában csaptak össze Szentesi Éva újságíróval, aki a betegségek lelki okait hangsúlyozza írásaiban. Akkor ön szenvedélyesen érvelt az ellen, hogy az ember magában vagy másokban keresse a hibát, ha megbetegszik, illetve, hogy a lelki tényezők kiiktatása gyógyulást hozhat. Tompult a felháborodása?
Inkább tovább nőtt, mivel ez a téveszme folyamatosan és erőteljesen megjelenik. Hallom az olyan mondatokat, hogy „nézz magadba, nem békültél ki az anyáddal, ezért rohad szét a tüdőd”, meg hogy „azért fáj a torkod, mert nem mondasz ki valamit”. Persze, ha nem vagy jó lelkiállapotban, az kihat az immunrendszeredre, de klinikai vizsgálatok bizonyítják, hogy azok, akik meg akartak gyógyulni, ugyanúgy meghaltak, mint azok, akik nem. A pozitív hozzáállás egy halálos betegségnél maximum abban segít, hogy jól töltsd el a hátralévő időt.
És a kísérőnek hogyan érdemes hozzáállni a súlyos beteghez?
Az a legfontosabb dolog, hogy figyelj az ő jóllétére. Támogasd abban, ami neki jó érzést hoz. Akkor is, ha te esetleg nem tudsz azonosulni vele. Ha azt gondolja, hogy lelki okok betegítették meg, akkor nincs jogod elvenni tőle ezt a hitet. Én úgy teszek ilyenkor, mintha minden rendben lenne – persze nem biztos, hogy ez jó stratégia. Ha akar, beszéljen a betegségről, én nem hozom fel. A másikra kell bízni, hogy vezesse ezeket a szituációkat, ő tudja, milyen lelkiállapotban van. Iszonyú hullámzások lehetnek a legerősebb embernél is.
És dolga lehet a kísérőnek a beteget az élet jelenvalóságára emlékeztetni, azt kihasználni, gondolom, ahogy a könyvbeli lányok teszik. Mert a halál úgy válik igazán tragikussá a könyvben, hogy egy nagyon is megélt élet adja a kontrasztot. A szereplők végigbulizzák az éjszakákat, a fesztiválokat, a magyar művész- és médiavilágban pörögnek, és meglehetősen kritikusan szemlélik azt. Ebben a vonatkozásban, a kívül-belül levésben is egyedül maradt?
Soha nem érzem azt, hogy a helyemen lennék, be tudnék illeszkedni. Marilynne Robinson mondta, hogy neki az írással megadatott az a kiváltsága, hogy remeteként elvonuljon és a puritán hedonizmusának éljen, ami maga az alkotás, kutatás. Nekem is ez a végső szándékom: kivonulni, elzárkózni a világtól – miközben a világban is vágyom élni. Egyszerre kint és bent, őrjítő ez. Nagyon kritikusan szemlélek mindent, és ki is mondom a negatív véleményemet, ugyanakkor nagyon tudok lelkesedni is, amikor rányílik a szemem a csodálatos művészi produktumokra, zenére, színházra, könyvekre. Olyankor azt mondom, hogy nincs ennél jobb hely és remek alkotóink vannak, a másik pillanatban pedig történik valami a politikában, amit nem bírok ki, hogy ne véleményezzek. Mindent egyforma szenvedéllyel csinálok, és ez eléggé kikészít.
Az Egymás könyve nem sokkal az ünnepek előtt jelent meg, karácsonyi könyvnek is mondhatnánk – a legszomorúbb fajtából.
A tükörszerkezet közepét karácsonyi történetek adják, Móna karácsonykor hal meg, pár napra rá van a temetése, ennek apropóján más karácsonyi történetek és a komplett ünnepi Elvis-album is bejön – ilyen módon kapcsolódik az időszakhoz. És úgy is, hogy bárhogy is ünneplünk, ilyenkor mindenki gondol azokra, akiket elvesztett. Gyertyát gyújtunk nekik, ott vannak velünk, erősen az emlékeinkre és a távozottakra koncentrálunk.
