Harminc évvel ezelőtt, 1991. december 4-én a magyar válogatottnak nevezett együttes elutazott két-, három- vagy négymérkőzéses latin-amerikai vendégjátékára. Az induláskor senki nem tudta, hány meccs vár a társaságra a messzi idegenben. Ez passzolt ahhoz a szervezéshez, hogy a keret tagjai már kinn jártak Ferihegyen, de előbb vízumgondok, majd csatlakozási nehézségek miatt nem tudtak útra kelni. Az együttes így a Stadion Szálló épületében „portyázott”, aztán nagy nehezen Madridba ment, ahonnan helyi idő szerint este negyed tízkor érkezett meg Mexikóvárosba, és huszonnégy órával később pályára kellett lépnie a mexikói válogatott ellen.
A kompániát megbízott szövetségi kapitány, Glázer Róbert dirigálta. A szövetség Verebes Józsefnek udvarolt, de ő hatásosan hárított: „Egyszer már voltam bohóc a cirkuszban.” A beugró szakvezetőnek nagy mozgástere nem volt. A Győrött megjelenő Nyugati Hírlapban ötven aláírással szurkolói levelet tettek közzé, s abban a tréner lemondását követelték. A másik helyi lapban, a Kisalföldben pedig ez a közlemény látott napvilágot: „A Győri Rába ETO SC vezetése elhatárolja magát a Rába–ZTE NB I-es bajnoki mérkőzésen, illetve az utána történt negatív jelenetektől, Glázer Róbertnak, a csapat edzőjének a közönség egy részével szemben tanúsított magatartásától. Mivel a szakvezető a válogatottal külföldön tartózkodik, az üggyel kapcsolatban csak hazaérkezése után dönt a klubvezetés.” A folyók városának együttese a tizenkettedik helyen állt, s miután az őszi zárófordulóban 4-2-re legyőzte zalai vetélytársát, a tréner kimutogatott az ellene tüntető drukkereknek.
Ami pedig a legjobbakat illeti, az abban az évben a legtöbbször szereplő tizenhat labdarúgó közül csak négy játékos – Bognár György, Eszenyi, Lipcsei, Nagy Tibor – tartott a küldöttséggel; egy csapatra való futballista (felállás szerint Petry – Mónos, Disztl László, Lőrincz vagy Limperger, Szalma – Kozma, Détári, Duró – Kiprich, Fischer, Kovács Kálmán) távol maradt. Az utolsó pillanatokban a pótlólag felkért Pintér Attila és Vincze István is eltekintett a nem túl kecsegtető lehetőségtől, Kecskésnek már egyenesen könyörögtek, hogy szíveskedjék vattának lenni. Bognár fanyarul jegyezte meg: „Ismerkedési estet kellene rendezni a jelenlegi kerettagok számára.”
A nagyüzemi frissítés annak ellenére is feltűnő volt, hogy az 1986-os Mundial, a mindmáig utolsó magyar vb-részvétel óta addig eltelt öt évben nem kevesebb, mint hetvenkét újoncot avatott a címeres mezes csapat. Köztük olyan artistákat, mint Bordás, Farkas Simon (mindkettő Győr), Csík, Rugovics (mindkettő Veszprém), Kvaszta (FTC), Lakatos, Szalai (mindkettő MTK), Palaczky (Pécs). Kilencvenegyben a portyaboyokkal együtt 47 boldog-boldogtalan ölthette magára a címeres mezt, ám ez nem is olyan nagy szám, ha arra gondolunk, hogy az idén harminchatan tolongtak Marco Rossi stabilan selejtező-negyedik válogatottjában.
A garnitúrának 17 000 dollár (akkori értéken: 2 566 768 forint) fellépti díjat fizettek meccsenként, de az MLSZ hiába bízott 68 ezer zöldhasúban, annak csak a fele került a kasszába. Guatemala és Honduras ugyanis visszalépett, maradt Mexikó és El Salvador. Az első találkozóról a szókimondó Bognár már a meccs előtt kijelentette: „Nincs koncepció és nincs csapatunk sem. Akkor milyen alapon beszélhetnénk az esélyeinkről?” A szedett-vedett gárda nem is nagyon rúgott labdába a mexikói csapat ellen, amelyet Cesar Luís Menotti, az 1978-ban – megdöbbentő manipulációkkal – világbajnoki címet nyert argentin válogatott szakvezetője irányított. A házigazdák 6 győzelmet, 7 döntetlent és 2 vereséget számláltak abban az esztendőben, míg a magyarok mérlege így festett: 3, 3, 6.
Luís Garcia addigi hét mérkőzésén nem szerzett gólt a mexikói válogatottban, de Brockhauser Istvánnak mindjárt bevarrt kettőt. A harmadikat a felejthetetlen nevű Juan Manuel de la Torre lőtte tizenegyesből, majd a sima 3-0-s vereség után honfitársaink szó szerint meleg vizet sem kaptak a leóni sporttelepen, ahol nyolcvanhatban is 3-0 volt, de akkor a franciák javára.
A kilencvenegyes meccs másnapján a magyar összeállítást így közölte az El Sol de Mexico című újság: R. Itsvan (helyesen: Brockhauser) – N. Libor (Nagy Tibor), V. Denes (Váczi), Keller, Urban, Tibor (Simon), Cszenyi (Eszenyi), T. Itsvan (Pisont), Gyorgy (Bognár), Liposei (Lipcsei), Balog. A lap szerint akadt két csere is (valójában négy volt): Ferencoro, azaz Orosz Ferenc, valamint Veraile, akiről nem sejteni, ki lehetett.
Bizony nem sokat tudtak a magyar labdarúgókról, ám a sebeket nem lehetett nyalogatni, menni kellett San Salvadorba. Hazánk fiai tíz esztendővel korábban 10-1-gyel intézték el a salvadori válogatottat, de ez még akkor volt, amikor legjobbjaink vb-kre jártak, és olyan futballistákat vonultattak fel, mint Mészáros „Bubu”, Bálint, Garaba, Müller, Nyilasi, Fazekas, Törőcsik, Kiss László. A salvadori egy 1991 decemberében is megvolt, ám a második oldalon hiányzott kilenc, így Hámori Ferenc góljával 1-1-gyel sikerült zárni a találkozót. A vendéglátók részéről az a Jorge González köszönt be, aki már 1981-ben is játszott a magyarok ellen, és „Magico” becenéven futballozott hazájában, majd – Szendrei József klubtársaként – Cádizban.
Bognár változatlanul morgott: „Mexikóban egyáltalán nem gyakoroltunk, Salvadorban pedig egyszer tréningeztünk pályán, egyszer pedig egy legelőn lötyögtünk.” Hozzátette: „Akkora veszteséget, mint amekkorát Magyarország a tekintélyéből elvesztett Közép-Amerikában, nemhogy harmincnégyezer, de háromszáznegyvenezer dollárral sem lehet megváltani.”
A Magyar Hírlap szintén keményen kommentált: „Az a csapat, amelyik döntetlent játszik Salvadorban, semmilyen érzelmet nem vált ki a labdarúgóvilágban, sőt szereplésének immár hírértéke sincs. Az MTI azt írta, a vezető hírügynökségek egyetlen sort sem szenteltek a csapat közép-amerikai túrájának. S ha már az eredményt sem említik, ugyan kit érdekelne, hogy a játékosok a reptéren vártak a vízumra, hogy késve utazhattak el (...), hogy válogatotthoz méltatlan szállodában laktak?"
Glázer sem repdesett örömében: „A két lejátszott meccs nem igazán szolgálta a szakmai célokat” – mondta. Egy szatirikus lapban pedig azt írták idehaza: „Az MLSZ elnökének a szobrát szeretné felállítani a szövetség a Népstadion szoborkertjében. A felkért művészek egyike érdekes ötlettel rukkolt ki ezzel kapcsolatban. Szerinte nem kellene megmintázni az elnököt; helyesebb volna személyesen Laczkó Mihályt kiállítani. A mű így is, úgy is mozdíthatatlan lenne.”
Laczkó – két részletben – nyolc éven át irányította a szövetséget. Mai tudásunk szerint 5+3 esztendő az emberfogó elnöki székben szinte csak epizód.