Raoul Wallenberg szomorúan sandít ki a kopott nylonzacskóval bevont fényképről. Ez persze érthető. Tényleg nem kellene itt lennie, de hát a történtek miatt itt van: több helyütt látom az arcát, ahogy elsétálok a ”Tiltakozás a történelemhamisítás miatt” nevű emlékmű előtt a budapesti Szabadság téren.
Tarkómat forrón süti az őszi nap, mégis vacogok. Pedig még rosszabb is következik.
A tiltakozás a háttérben emelkedő hivatalos szobor ellen irányul, és már egy jó pár éve folyik, nyolc telet is megért, műanyag fóliába és zacskóba csomagolt családi fényképekkel, idézetekkel és a holokausztról szóló legépelt tanúvallomásokkal. A harag egy kerítést tölt meg. Kilátszik egy magányos cipő, valaki odatett egy aktatáskát. Minden tárgy kiáltja a nyilvánvalót: Ez MEGTÖRTÉNT! Itt vannak a bizonyítékok!
Sokan vagyunk, akik letérdelünk mobilkameránkkal, hogy megörökítsük a tiltakozás emlékművét. Turisták és aktivisták, iskolás gyerekek, nyugdíjasok – senki, tényleg senki sem törődik az állami történelemhamisítással a háttérben.
A történelemhamisítás nem egyszerűen egy esztétikai sértés. A szobor állítólag az 1944-es magyar tragédia emlékét tiszteli meg, azt, hogy német csapatok elfoglalták Magyarországot (ez az az év, amikor Raoul Wallenberg véghez vitte óriási mentőakcióját a budapesti zsidóság érdekében). A szobor egy szárnyas fekete sast ábrázol (Németország), amely megtámadja az ártatlan áldozatot, Gábriel arkangyalt (Magyarország). Az üzenet? A németeké a teljes felelősség a több mint 400 000 magyar zsidó deportálásáért. Minden magyar áldozat volt.
Ez az alternatív történelemírás, ami nemcsak ezen a téren manifesztálódik, gyakorlatilag a holokauszt valódi áldozatainak, de ugyanúgy a történelmi tényeknek is szóló hadüzenet.
A német katonák valóban bemasíroztak a szövetséges Magyarországra 1944 márciusában. Amit itt elhallgatnak, az az, hogy a német csapatok nagy része egy hónapon belül elhagyta az országot. A háború ilyen késői szakaszában a német hatalom egy testvéri országban, népirtás céljából való szállítás megszervezésére nem tudott nélkülözni nagyobb csapatokat. A II. világháború leggyorsabb és legátfogóbb deportálását más módon kellett megoldani. A magyar és más deportálások főszervezője, Adolf Eichmann ezt így fogalmazta meg: ”Nyilvánvaló volt számomra, hogy én németként nem tudok semmilyen zsidó deportálást követelni Magyarországon. (…) Ezt a dolgot rábíztam a magyar hivatalnokokra”.
Az a lelkesedés, amellyel ezek a ”magyar hivatalnokok” magukra vállalták a feladatot, még Eichmann legnagyobb várakozásait is felülmúlták. Így azok, akik minden korábbi kegyetlenségi rekordot megdöntöttek 1944 tavaszán, akik néhány hét leforgása alatt meg tudták valósítani a magyar vidék zsidótlanítását, akik több százezer zsidót sikeresen deportáltak Auschwitzba, túlnyomó többségükben magyar csendőrök és rendőrök voltak, nem német nácik.
Ennek a hatalmas cserbenhagyásnak az emléke ma is él az áldozatok és hozzátartozóik lelkében. Épp ezért előre lehetett tudni, hogy az a kísérlet, hogy egy politikai döntéssel és egy szoborral kiradírozzák a teljes felelősségvállalást, kudarcra van ítélve. A Szabadság téren vibrál a levegő a haragtól. Még mindig összegyűlnek az áldozatok, hozzátartozóik és elkötelezett, aktív civilek a tiltakozás emlékműve körül minden héten. A mesterségesen gyártott hazugságok ellen beszédekkel és énekléssel tartják életben az igazságot.
Immáron nyolc éve teszik ezt.
Látogatóban vagyok Budapesten, hosszú idő után először. Raoul Wallenbergről írt könyvemet mostanra kiadták magyar fordításban, napjaim tele vannak találkozókkal, beszélgetésekkel, bemutatókkal. Szinte akárhová megyek a városban, elhaladok valamelyik történelmi hely mellett, amelyet Wallenberggel lehet összekapcsolni.
Ezek egyike a józsefvárosi pályaudvar. Ott, a peronon hajtotta végre Wallenberg egyik világhírűvé vált mentőakcióját. Mostanra a pályaudvar költséges renováláson esett át. Imponáló új építmény, amelyet egy hatalmas Dávid-csillag koronáz meg, ez fogad engem. ”Sorsok Házának" nevezik, és ez a magyar kormány vadonatúj, még meg sem nyitott holokauszt múzeuma. Közel nyolcmilliárd forintba került eddig a projekt. Annak ellenére, hogy Budapesten létezik már egy holokauszt múzeum a Páva utcában, amely 2004-ben nyílt meg.
Az alternatív ”Sorsok Háza” tervei ugyanabban az évben születtek, mint a Szabadság téri szoboré. A múzeum irányultsága világszerte felháborította a holokauszt-központokat, többek között a jeruzsálemi Yad Vashemet, amelyik betekintést kapott a projekt leírásába. ”Különösen hiányzik, hogy a magyaroknak mekkora volt a szerepük zsidó szomszédaik üldözésében” – mutatott rá véleményében kimérten a Yad Vashem. A múzeumnak 2014-re el kellett volna készülnie. Az a hír járja, hogy a hangos nemzetközi tiltakozások miatt a Fidesz-kormány változtatott a tervein. Mostanra az egész komplexumot odaadták Magyarország egyik kicsiny zsidó közösségének, az egyetlennek, amely a kormányhoz hű, és amelynek – úgy tűnik – semmi kifogása nincs az eredeti értelmezés ellen.
Egyik délutánra meg vagyok híva egy színművészeti főiskolára, hogy Raoul Wallenbergről és a civil kurázsiról beszéljek. A főiskola neve FreeSZFE. Voltaképpen ez egy tiltakozási mozgalom, vagyis ellenzéki diákok és tanárok kísérlete, hogy mentsék, ami menthető, a korábban független és államilag finanszírozott Színház- és Filmművészeti Főiskolából, az SZFE-ből.
Az SZFE-t, amelyet 1865-ben alapítottak, és itt nevelték Magyarország legnagyobb színészeit és rendezőit, tavaly “privatizálták”. Ez az újmagyar hatalmi nyelvben azt jelenti, hogy elveszítette függetlenségét, és egy állam által ellenőrzött alapítványnak rendelték alá. Hogy mi az oka? Az SZFE túl “liberális” profilt képviselt az Orbán-rendszer ízléséhez képest. Tucatnyi magyar felsőoktatási intézmény jutott hasonló sorsra. Az SZFE tanárai és diákjai voltak az egyetlenek, akik hangosan tiltakoztak. A legtöbben elhagyták a “privatizált” főiskolát, és létrehozták a FreeSZFE alapítványt. Folytatták a képzést Soros György már száműzött egyeteme, a Közép-Európai Egyetem (CEU) kiürült helyiségeiben. Ezeket látogatom meg tehát egyik délután. A diákok fiatalok, kíváncsiak és elkötelezettek. Nemrégiben még elfoglalva tartották a szerintük ellopott egyetem épületét. Hónapokig kitartottak. A helyzet eléggé abszurd: mit tudok ÉN tanítani NEKIK civil kurázsiból?
Magyarországon az egyetemi világ és az alkotói szabadság, a szólás- és véleményszabadság elleni támadások nem elszigetelt dühkitörések. A szisztematikusság ijesztő. Mindez egy ugyanannyira jól átgondolt, mint amennyire felforgató rendszer részét képezi, akár egyetemekről, múzeumokról, könyvkiadókról, akár újságokról, rádió- vagy tévécsatornákról van szó. Vegyük például a nagy hírű Magyar Tudományos Akadémiát. Két évvel ezelőtt a magyar kutatóintézetek hálózata, ezzel együtt 5000 tudományos kutató, a független Tudományos Akadémiától egy újonnan alakított, a kormány által ellenőrzött szervezethez került. Az akció a tiltakozás hullámait váltotta ki nemzetközi méretekben is. Hogyan lehet az akadémiai függetlenséget megvédeni egy agyonpolitizált rendszerben?
Erre a kérdésre még mindig nincs válasz, de a pesszimista nézőpont mindenképpen indokolt egy olyan országban, ahol egyes kutatókat kipellengéreznek nyilvános hiteltelenítési kampányokban, állítólagos “liberális” kutatásaik miatt. Azok a magyarok, akik a gender-témában, migrációs kérdésekben, vagy a szexuális kisebbségek jogainak területén szeretnének kutatni, mostanában jobb, ha ezt külföldről teszik. Hogy ne is beszéljünk azokról a történészekről, akik továbbra is ásni akarnak akörül, hogy a magyar hivatalok miként viselkedtek az ország zsidóságának 1944-es deportálásakor.
A híres, nevezetes Hadik Kávéház a budai oldalon található, több mint száz évet megélt már. Fénykorában legendás találkozóhelye volt Magyarország legkiválóbb íróinak. Nem olyan régen nyitotta meg kapuját ismét a Hadik, a régi stílusban történt teljes renoválását követően. Újabb tönkretétele a múltnak? - ez az első gondolatom. De úgy tűnik, szerencsére itt pont az ellenkezője történt. Írókollégákkal ebédelünk együtt, és érzem, ahogy a hangulatom süllyed, mint egy léket kapott hajó, ahogy a magyar kulturális élet megrázó történéseit hallgatom.
Kollégáim elmesélik, hogy egyes írók milyen zaklatásoknak vannak kitéve. Egyikük például írt egy gyerekkönyvet azzal a címmel, hogy “Vagánybagoly és a harmadik Á – avagy mindenki lehet más”. A Vagánybagoly egy osztályról szól, többek között egy olyan kislányról, akit két anya nevel, és van egy osztálytársa, aki fekete. Egyik sem menő téma a mai, LMBTQ- és bevándorlás-ellenes Magyarországon. Rövid idő alatt ez lett a másodika könyv, amelyet egy parlamenti képviselő nyilvános tiltakozásként megsemmisített. Június óta ugyanis büntetendő a 18 év alatti fiatalok körében “olyan információ terjesztése, amely a homoszexualitást népszerűsíti”.
A vége felé hallok egy másik történetet Magyarország egyik legismertebb írójáról/költőjéről, akinek könyve svédül is megjelent 2015-ben. Ha valaki, akkor ő tudja, hogy a gyakorlatban mit jelent, ha a hatalom támadásba lendül. Az egész úgy kezdődött, hogy felkérték, működjön közre egy könyvekről szóló magyar internetes oldalon egy kérdőív kitöltésében. A kérdés első ránézésre nem tűnt drámainak: véleményt kértek az irodalmi kánonról és a kötelező olvasmányokról a magyar iskolás gyerekek számára. Mellesleg ez az az irodalmi lista, amelyről a Nobel-díjas holokauszt-túlélő Kertész Imrét tavaly törölték.
Az egyik válasza a 11-ből az volt, hogy itt lenne az ideje, hogy ne legyen kötelező olvasmány Jókai Mór Az aranyember című regénye. A kormánymédia kiforgatta a szerző szavait. A reakciók egyszerűen sokkolók voltak. Szabadjára engedték az internetes csőcseléket. Gyűlölet-hadjárat indult az író ellen, megszégyenítő és hazug cikkek íródtak, életveszélyesen megfenyegették, ürüléket dobtak a postaládájába.
E történet után halálos csönd telepedett az asztaltársaságra. A kávét megittuk, és nekem egyszerűen nincsenek szavaim, gúzsba kötött a valószínűtlenség érzése. Mintha ködön keresztül hallanám, ahogy kollégáim a megoldás útjait vitatják meg.
