A tudományos-fantasztikum nem pusztán irodalmi, szórakoztatóipai műfaj. Sokak számára mint életfilozófia vagy szemléletmód is felfogható. Az erre megalkotott angol „geek” szónak a magyar köznyelvben talán a „kocka” felel meg leginkább.
A kocka egy embertípus, persze porózus körvonalakkal. Amikor két ismeretlen találkozik a sci-fi, mint közös metszéspont mentén, akkor általában gyorsan kiderül, hogy mondjuk a társasjátékok iránt is fogékonyak (csak egyikük ezt eddig esetleg nem tudta), avagy mindketten értékelik az elvont, „szemüveges” humort. A jövőbe inkább izgalommal, semmint aggódva tekintenek. Bár szívesen borzonganak disztópikus regényeken, mégis utópikus elveket vallanak. Pártállástól függetlenül határtalan lehetőségeket látnak a technológiában, és nyitottak az űrkutatás, a genetika, a robotizáció és az emberi élettartam radikális meghosszabbítása iránt.
Persze a sci-fi nem csak a jövőről szól – sőt! Verne Gyula és európai írótársai XIX. századi fantasztikus kalandregényeiből anno még szinte természetes átmenetként fejlődtek ki a XX. század oroszlánrészét meghatározó angol-amerikai narratív formák. A Gernsback és Campbell szerkesztette úttörő sci-fi magazinok, illetve a Wells, Stapledon, Asimov és Heinlein nevéhez fűződő irodalmi hagyaték szemléletmódja alapvetően jövőfürkész, a jelen problémáitól elvonatkoztató, időtlen (mondhatni: klasszikus) volt. Ezt azonban az 1960-as évektől lassacskán felváltotta és napjainkra szinte kiszorította a sci-fi „kortársiasítása”.
Ennek keretében az írók egyre ritkábban dolgozzák fel a sci-fi gilgamesi ősmítoszát, miszerint a racionális ember messzi felfedezőútra indul, elhagyja kényelmi zónáját, és szükség esetén szembeszáll a kozmosz kihívásaival, melyek felett áldozatok árán ugyan, de diadalmaskodik (illetve, ha kudarcot vall, tanul belőle).
Az ilyen és ehhez hasonló, a mindennapoktól elrugaszkodó sci-fi helyét mára átvették a jelenbe ágyazott jövőképek. Gyakran inkább a felpörgetett, globalizált társadalomban az egyén szociális vagy éppen nemiségi, identitásbeli nehézségeivel való, „alulról” szerveződő küzdelmét helyezik előtérbe, míg a világ nagy problémáinak megoldását „felülről”, szuperhősöktől avagy jóságos, felvilágosult földönkívüliektől remélik.
Hasonló a helyzet a mozivásznon, ahol az utóbbi évtized kasszasikerei között csak maroknyi „komoly”, tudomány- és életigenlő sci-fi említhető: ezek közül is kiemelkedik Christopher Nolan Csillagok közöttje (Interstellar), Sebastián Cordero Európa-jelentése (Europa Report) és az Andy Weir regénye alapján Ridley Scott rendezte (részben Magyarországon forgatott) Mentőexpedíció (The Martian).
Az előretekintés, radikális másként-gondolkodás helyett manapság a műfaj gyakorta az éppen aktuális ideológiai vitákat helyezi középpontba, és ezzel alkalmazkodik az összirodalmi korszellemhez. Ez a trend leképeződik a tekintélyes irodalmi díjak, mint a Hugo és a Nebula terén is, ahol a zsűrik részrehajlása már-már olyan méreteket ölt, ami a minőség rovására megy. Megnyilvánul ez abban is, hogy újra szétnyílt az olló a díjakat kiosztó kritikusok és az egyszeri olvasók a 2000-es évek elején még egymáshoz közeledni látszó ízlése között. Szerencsés kivételt képez itt Cixin Liu Háromtest-trilógiája, amely annak ellenére részesült széles körű elismerésben, hogy visszatér a sci-fi eredeti méretarányához, és az egyéni sorsokat csak addig követi szenvtelen figyelemmel, amíg azoknak a kozmikus folyamatok tükrében jelentősége van.
A már kis híján két évtizede újból útjára indított Csillagközi romboló (Battlestar Galactica) filmsorozat – mint nagyfeszültségű mikrokozmosz és az abban lezajló társadalmi fejlődésrajz – a mai napig felülmúlatlan, és mind a kritikusok, mind a nagyközönség körében tisztelet övezi. Az utóbbi években ellenben a sokadik bőr szindrómát megsínylő Csillagok Háborúja (Star Wars) folytatásokat a szakma részéről szigorú bírálatok érik, de az időnként egyszerűen csak szórakozni vágyó közönség továbbra is kitünteti figyelmével. Kevésbé szerencsés fogadtatású az ideológiai vonal áldozatául esett patinás Űrszekerek (Star Trek) sorozat legutóbbi újragombolása, a Discovery. A didaktikus űrkaland iskolapéldája annak, milyen nehéz egy, a narratív fordulatokat rendszeresen az identitáspolitikai üzengetésnek alárendelő műsort élvezhetővé tenni. Nem csoda, hogy a Metacritic véleményösszegző weboldal tanúsága szerint a nézők mindössze 19 százaléka értékeli pozitívan, ami felér azzal, mintha a USS Enterprise fedélzeti replikátorába bosszúsan visszaborítanánk az ehetetlennek bizonyult űrtápot.
A sci-fi természetéből adódóan „haladó”, szabadelvű műfaj, talán ezért is válik zavaróvá, mikor propagandaüzeneteket próbálnak belecsempészni. Emellett akadnak persze a mai napig nagyra becsült „konzervatív” szerzők, mint C. S. Lewis avagy Robert Hugh Benson. Klasszikusnak számító regényeik egyébként a keresztény sci-fi meglepően népes táborába tartoznak, amely olyan vadhajtásaival, mint a Hátrahagyottak (Left Behind) regényciklus, ami kendőzetlenül felvállalja ideológiai programját, magában megérne egy misét.
És vajon létezik még a hagyományos értelemben vett „baloldali”, szociáldemokrata értékeket valló sci-fi? Igen is, meg nem is. Az európai tudományos-fantasztikus irodalom és mozi berkeiben napvilágot látnak időnként olyan művek, amelyek a Stanislaw Lem fémjelezte „keleti” sci-fi szellemi követőinek tekinthetők. A legutóbbi időkből ilyen például a hazánkban is ismert spanyol film, A platform (El Hoyo). A függőleges börtönben véletlenszerűen elosztott rabok és a köztük naponta leereszkedő, gazdagon terített asztal, melyen egyre kevesebb élelem marad, amint süllyed az alsóbb szintek felé, a tőkés osztályrendszer egyértelmű kritikája és kollektív megoldást szorgalmaz, melynek legnagyobb akadályát magában az emberi természetben látja.
A kapitalista Nyugat ostorozása nem maradhat el akkor sem, mikor a sci-fi filmek forgatásába állami stúdiók is beszállnak. Teszik ezt most különösképp Kínában, ahol a fent említett Cixin Liu novelláit viszik cellulózra, kiadós propagandával meghintve. Az elsőként moziba került Vándorló Föld filmváltozatában bolygónk sorsa kínai kezekben dől el, a párthierarchiához hű polgártársak és a velük engedelmesen együttműködő nemzetek elszánt és önfeláldozó (egyéni babérokra még csak véletlenül sem törő) erőfeszítései nyomán. A néző számára tehát kétség nem férhet hozzá, ki lesz a földkerekség vezető nagyhatalma az űrkorszakban.
Világegyetem proletárjai, egyesüljetek!
